Nosztalgiamozi

Tolnay Klárival

Ráthonyi Zsuzsanna (2005)

„Volt egy zongoránk, anyám édesanyjáé, ő volt a nagy zongorista a családban, nekem is kellett tanulnom, skáláznom. Ott feküdt a zongorán egy régi poroló, a nagymamám mindig azt mondta: – Ha nem gyakorolsz…! És a prakkerre mutatott. De szerettem is zongorázni. Az első fellépésem a zeneiskolában volt, délutáni hangverseny. Eljátszottam valamit nagy lámpalázzal, de boldog voltam, mert akkor először nekem tapsoltak, nem az anyámnak, Tolnay Klárinak. Apám, Ráthonyi Ákos a kor egyik jeles filmrendezője volt. Londonban, Párizsban, Hollywoodban dolgozott. Korda Sándornál tanult. Rengeteg gátlással nőttem fel. Híres emberek a szüleim… én akkor ki vagyok? Folyton ez a kérdés foglalkoztatott. A kis Tolnay! Így hívtak. Engem ez halálosan zavart. »Én Ráthonyi Zsuzsanna vagyok« – mondtam. Apámtól az érzékenységemet örököltem, azt, hogy könnyen meg lehet bántani. Anyámtól viszont nagyon sok olyan apró szokást, mozdulatot, amit fiatal lányként mindig kritizáltam benne. Idegesített például, hogy pasziánszozott. Mi lett a vége? Én is rákaptam. Szenvedély lett nálam is. A könyvek szeretetét is anyámtól örököltem. Háromezer kötetes könyvtára volt. Nekem is nagy könyvtáram van. Apámtól a világjárást, az utazást, a más népek, országok megismerésének vágyát vettem át, anyámtól az olvasás iránti mérhetetlen szeretetet. Darvas Iván a nevelőapám volt, nem a szeretőm. Anyám tudta, hogy ezt az unatkozó háziasszonyok terjesztik rólam, a szenzációra éhes újságoknak pedig jó anyag volt. Bécsből mentem ki apámhoz Londonba, tizenhat évesen. A szüleim akkor már rég nem éltek együtt, anyámról azt írták, így akart elszakítani Darvastól. Frászt! Nekem akart szebb jövőt, hogy nyelveket tanuljak, világot lássak. Apám 47-ben ment el, én még kislány voltam akkor, kórházban feküdtem, a manduláimat vették ki. Londonból aztán Hamburgba kerültem, ott volt filmcége apám egyik itthoni barátjának, és ott kezdett el dolgozni ő is. Vitt magával. Színésznő lettem én is. Játszottam Düsseldorfban és Münchenben, de csak rövid ideig. Rájöttem, hogy ez nem az én szakmám, nem az én életem, és nem is voltam jó színésznő, az az igazság. Tévében és filmben vágó-szerkesztő lettem, és kisebb dolgokat rendeztem. Egyszer azért anyámmal is játszottam. Már Bécsben éltem, amikor bekerültem Szabó István Apa című filmjébe. A fiatal Tolnay Klári voltam. Már nem emlékszem, milyen érzés volt. Később a Tel Aviv-i Magyar Színházban is szerepeltem, de azt is csak egy lehetőségként éltem meg. Anyám, ő igen, ő halálosan komolyan vette a hivatását. A színház mellett a műfordítást és a rejtvényfejtést szerette még nagyon. Keresztrejtvényt németül is fejtett. Na, ezt a szokását is tovább vittem. Én is megszállottan fejtem a rejtvényeket. Rettenetesen dühít, ha valamit nem tudok. És még valami… anyám nagy mesélő volt. Régen Keleten éltek ilyen asszonyok, ott a mesélés külön foglalkozás volt. Körbeülték az illetőt, és hosszasan hallgatták. Anyám is imádott mesélni. Főleg az anyósáról, akit nagyon szeretett. Művelt, erős akaratú nő volt, már gyerekként is elvágyódott otthonról, és beállt egy vándorcirkuszba. Így kezdődött az élete. Felnőttként pedig elment Indiába. Anyám felnézett rá. Áradozott róla.”

Nyári napfényben, nyitott ablakok előtt, nappalija közepén ült Tolnay Klári, keresztrejtvénnyel az ölében. Mint egy magányos, jókedvét élete alkonyán is megőrző idős grófnő. Makulátlan eleganciája egybeolvadt a lakás pompájával, hangja a kora délutáni lágy utcazajjal. A keresztrejtvény alatt, de ezt csak jóval később vettem észre, egy zacskó morzsolt kukoricát szorongatott. Vendégeket várt. Egy ismerős gerlepárt. Amikor megérkeztek, és egészen a szoba közepéig merészkedve, a drága perzsaszőnyegen landoltak, megkapták, amiért jöttek. S ahogy ott csendben csipegettek, kedvesen zsörtölődve így szólt a színésznő: „Ti k…k! Felzabáljátok a Kossuth-díjamat!”

Fél órával később kulcs fordult a zárban. Tágra nyílt szemmel néztem Tolnay Klárira. Újabb vendég érkezett, akinek ugyancsak szabad bejárása volt hozzá. Az ebédjét hozta egy középkorú férfiember. Befőttesüvegben a borsólevest. Átadta, elköszönt és elment. Ő is részese volt az akkor már nyolcvanon túl járó színésznő életének. S miközben marékszámra hintette a szemet szeretett gerléinek, és továbbra is oda, a szőnyeg közepére, úgy mesélt élete történéseiről, mintha könyvből olvasta volna.

Mohoráról indult, egy Nógrád megyei festői faluból, ahol nyolcszobás kúriában, két évvel idősebb fiútestvérével nőtt fel. A polgári iskola befejezése után az angolkisasszonyoknál tanult, majd kereskedelmi szakközépiskolában érettségizett. Zenét tanult, kamaramuzsikált, énekelt. Apjának négyszáz holdja volt, anyja csak velük, a két gyerekével foglalkozott. Tolnay Rózsika, mert ez volt az eredeti neve, már a kolostor falai között érezte, hogy más pályát szánt neki az Úr. Fiatal novíciaként az idősebb nővérek egyikétől hallotta először, hogy neki ki kell lépnie a világba, legyen színésznő, akkor tudja igazán kamatoztatni a tehetségét. Több sem kellett a fiatal lánynak, ennyi biztatás éppen elég volt neki ahhoz, hogy egészen más irányt vegyen. Eltökéltségének az sem szabhatott gátat, hogy tudta: a fővárosban másképpen beszélnek, nem úgy, mint ő, akinek a beszéde annyira palócos volt, hogy arról nagyon gyorsan le kellett szoknia. Egészen pontosan: meg kellett tanulnia egy másik kiejtést. A nógrádi „úrilánynak” azonban ez sem okozott gondot. Felköltözött Budapestre, privát meghallgatásokra jelentkezett a kor egyik neves színészéhez, Rajnay Gáborhoz, majd színidirektorokhoz kopogtatott be, de szerencsével csak a harmadiknál, Jób Dánielnél járt, aki a Vígszínház élén állt. Ajánlólevelet Gaál Bélától, a harmincas évek híres filmrendezőjétől kapott, aki Perczel Zita mellett őt is szerződtette a Meseautóba. Kisebb szerepén kívül a Klári nevet is tőle kapta, sőt későbbi férjét, Ráthonyi Ákost is, aki ebben a filmben látta először a bájos színészpalántát, s nyomban beleszeretett.

A filmgyárból már a Vígszínházba vezetett az útja, ahol szépségén és kellemes énekhangján kívül semmi mást nem tudott nyújtani majdani direktorának. Arra a kérésére például, hogy ért-e még valamihez az éneklésen és a táncon kívül, Tolnay Klári azt felelte: a gyors- és gépíráshoz. De azt is olyan palócosan mondta, hogy Jób Dániel tátott szájjal hallgatta. 1934-ben járunk, amikor a nógrádi pacsirta aláírja első színházi szerződését, és tizenkét éven át a Vígszínház lesz a második otthona. 1936-ban újabb változás állt be az életében: feleségül megy Ráthonyi Ákoshoz, aki később Nyugat-Európában, majd Hollywoodban dolgozik filmrendezőként. Négy évvel később születik meg lányuk, Zsuzsanna, három évvel ezután pedig fiuk is lehetett volna, ha egy váratlan bombatámadás valahol fent, a Mátra dombjai között nem okozza a gyermek halálát. A szülés ugyanis idő előtt megindult, és a csecsemő életét már nem lehetett megmenteni. Ráthonyi Ákos a háború után emigrált, lánya pedig az anyja által elintézett kivándorlóvízummal a kezében 1956-ban követte.

Tolnay Klári már az ország egyik legjobb színésznője volt, aki rengeteg filmben játszott. A kölcsönkért kastély, Azurexpressz. A hölgy egy kissé bogaras, Gyimesi vadvirág, Tóparti látomás, A szerelem nem szégyen, Havasi napsütés, Néma kolostor, Az ördög nem alszik, Palócvirág, Ágrólszakadt úrilány – a címek magukért beszélnek. Legnagyobb sikereinek egyikét a Katyiban aratta, megesett vidéki cselédlányként.

Ráthonyi Ákossal kötött házassága csak papíron tartott 1958-ig, valójában már jóval korábban elváltak útjaik. 1945-ben, amikor a Vígszínház Márai Sándor Varázs című darabjának bemutatójára készült, Tolnay Klári megismerkedett a nős íróval, titkos szerelmüket nem egy vers őrzi, de hogy ki volt szerelmesebb a másikba, az ezekből a sorokból is kiderül. 1946-ban pedig, amikor a Művész Színház Anouilh Euridikéjét tűzi műsorára, és Várkonyi Zoltán Darvas Ivánt kéri fel Orpheus szerepére, új, ezúttal sokkal erősebb lángra lobban Tolnay Klári szíve. Darvas Iván tizenegy évvel volt fiatalabb nála, de a harmadik próba után már az egész színház a szerelmükről suttogott. Éveken át tartó kapcsolatuknak furcsamód nem az vetett véget, hogy Darvas beleszeretett Váradi Hédibe, Tolnay Klári ezen még képes volt túltenni magát. De amikor Darvast koholt vádak alapján huszonkét hónapra börtönbe zárták, a színésznő Mensáros Lászlóban találta meg azt, ami hiányzott az életéből. A sors fura fintora, hogy aztán Mensáros is börtönbe került, és ugyancsak ártatlanul, így Tolnay Klári felváltva látogathatta két szerelmét. A régit és az újat. Darvastól aztán elvált, Mensárosnak pedig, aki feleségül akarta venni, nemet mondott. De a Madách Színházban, ahova 1950-től a haláláig tartozott, nemegyszer együtt játszottak. Ezek voltak a színésznő legtermékenyebb és legfényesebb színpadi évei. Ott játszotta el Shakespeare Júliáját, Ibsen Nóráját, Csehov Irináját, Blanche-ot A vágy villamosában és a drámairodalom több más jelentős nőalakját. 1998 őszén még remek állapotban volt. Szabó Magda Régimódi történetében a szeretetre méltó apácafőnöknő szerepét kínálták fel neki, s ő igent is mondott a felkérésre. Csiky Gergelytől A nagymamát játszotta, amikor megtudta, hogy régi kedves kolléganője, Perczel Zita meghalt, amikor ezt a szerepet alakította Kecskeméten. „Most akkor rajtam a sor?” Megrémült. A sors azonban még adott neki egy kis időt. 1998. október 27-én, nyolcvannégy évesen halt meg – álmában! Így csak azok mennek el, akiket szeretett az Úr.

Belvárosi lakásából a legszemélyesebb tárgyai, köztük egy kis Buddha-szobor a lányához került, Bécsbe. Ráthonyi Zsuzsanna ezeket aztán mind a mohorai szülői házba mentette át. Mintha érezte volna, hogy jóval korábban fog elmenni, mint híres édesanyja.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!