Marosz Diána: Jancsi

A Monarchia utolsó éveiben született egy Zemplén vármegyei mezővárosban. Polgári származású apjának nem volt szerencséje a nőkkel. Első felesége néhány évvel a házasságkötés után távozott az élők sorából, magára hagyva férjét egy kislánnyal. 

Második feleségétől fia született, de nem sokáig örülhetett az új asszonynak, mert az megszökött tőle egy másik férfival, hátrahagyva gyermekét. Az immár kétgyermekes egyedülálló apa harmadszorra végre révbe ért. A harmadik asszony, Ida két gyereket szült neki, és becsülettel felnevelte a két anyátlan félárvát is. Ida saját gyermekei közül Bözsi volt az idősebb, Jancsi a fiatalabb.

A családban mindenki magyarul beszélt, kivéve a tót ajkú cselédet. Jancsi zsenge gyermekkorában még nem érzékelte, hogy éppen határokat húzgálnak a feje felett, és szülővárosa immár egy másik ország része. Ki tudja, hogyan alakult volna a család sorsa, ha… de mint tudjuk, a történelemben a „mi lett volna, ha” típusú kérdéseknek nem sok értelmük van.

A legidősebb lány, Mánya egy cseh tanítóhoz ment férjhez. Idővel elköltöztek Csehországba. A második fiú, Laci magyar lányt vett el. A sors a Balaton mellé sodorta őket. Bözsi szlovák férjével hosszas hányattatások után végül Zsolnán telepedett le. És Jancsi, a legkisebb?

Jancsi nagyon jó fiú volt, egészen addig, amíg egyetemi tanulmányai alatt meg nem ismerkedett leendő feleségével, egy csacai szlovák tanítónővel. Az ifjú ara nagy honleányi buzgalommal látott hozzá Jancsi átneveléséhez. Közös életüket az asszony szülővárosában kezdték meg. Jancsi – neje hathatós mesterkedései következtében – lassan elidegenedett a családjától. S nemcsak a családjától, hanem saját anyanyelvétől is. Megtagadta származását, gyerekeit tudatosan nem tanította meg magyarul. Csak a vezetékneve maradt magyar – Szeghy. De idővel ehhez is gyártott egy szép magyarázatot. Addig kutatott, míg valahonnan előásott egy Hudec nevű őst. Délibábos nyelvészkedéssel kiókumlálta, hogy a Hudec, az tulajdonképpen ugyanolyan, mint a Chudec, ami pedig chudák, vagyis szegény, és bizonyára ebből magyarosítottak a szlovák ősök Szegényre, amiből később Szeghy lett. Ez az elmélet ugyan különösebb nyelvészeti előképzettség nélkül is kapásból cáfolható, de Jancsi baráti körében jó szolgálatot tett, mert így már kevésbé kellett szégyenkeznie magyar vezetékneve miatt.

Jancsi nemcsak a magyarságát tagadta meg, hanem polgári származását is. Belépett a kommunista pártba, mert így sokkal gyorsabban juthatott előre a hivatali ranglétrán. Ez még jobban elidegenítette őt régi családjától. Katolikus rokonaival nem szívesen érintkezett. Anyja, Ida utolsó éveiben Bözsinél élt Zsolnán. Fia, bár csak néhány kilométerre lakott tőlük, szinte soha nem látogatta meg.

Végül Jancsi fölött is eljárt az idő. Élete utolsó heteit kórházban töltötte. Már csak napjai voltak hátra, amikor egyszer csak elkezdett magyarul beszélni. Senki nem értette, mit mond. Sem a kórházi személyzet, sem köréje gyűlő családtagjai.

Ettől kezdve Jancsi haláláig már csak magyarul szólalt meg. Hogy mi mindent mondhatott e pár nap alatt, azt már örök homály fedi.

***

Jancsi érettségi képe a kandallóról néz rám. Sötét haj és szem, nagy, egyenes vonalú orr, szépen rajzolt, húsos ajkak. Megszólalásig hasonlít a fiamra. A gének néha különös játékot űznek az emberrel.

Amikor Sebestyén megszületett, sokáig nem tudtuk eldönteni, kire ütött. Sem ránk, a szüleire, sem a nagyszüleire, de még a dédszüleire sem hasonlított. Tibor mondta ki először, az anyósom bátyja: tiszta Jancsi ez a gyerek! Évekkel később, anyósom másik testvérénél találtam néhány képet Jancsiról egy régi családi albumban. Szíven ütött a hasonlóság. Az egyik képet megkaptam ajándékba. Azóta néz a kandallóról. Dicstelen életútja ellenére különös vonzalmat érzek iránta.

Jancsi a fiam dédnagybátyja volt. Sokszor elgondolkozom a sorsán. Sajnálom, hogy ők ketten nem találkozhattak. Jancsi, a magyarból lett szlovák és Sebestyén, a félig magyar, félig szlovák dédunokaöcs. Vajon mit szólt volna az öreg Jancsi, ha szembetalálkozik gyerekkori önmagával? Milyen nyelven beszélgettek volna?

S a szívem mélyén ott motoszkál még egy fájó kérdés: vajon az én unokám érteni fogja a szavamat?

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!