Hárman, együtt

Nincs szebb mese a magyar klasszikus balettirodalomban, mint a két, egymásért bátran megküzdő szerelmes története Balázs Béla és Bartók Béla művében, A fából faragott királyfiban

Szkárossy Zsuzsa fotója

Ezt vitte most színre a Magyar Állami Operaházban Frenák Pál, az 1982-től Párizsban élő, a világ több országában ismert és elismert koreográfus, a kortárs tánc kimagasló egyénisége. Friss alkotásával úgy szeretteti meg Bartók katartikus erejű zenéjét, hogy közben korunk emberének soha véget nem érő küzdelmét s az azzal járó érzelmi kisiklásait is megmutatja.

 

Milyen kapcsolatokból lépett ki, amikor 1982 decemberében elindult Párizsba?

Itthon hagytam a siketnéma szüleimet, akiktől gyerekként elszakítottak, és intézetbe vittek, elköszöntem a testvéreimtől és a mesteremtől, Jeszenszky Endrétől. Szerelmi kapcsolatból nem léptem ki. Kötődéseim voltak, de belül hajtott a meggyőződés, hogy mennem kell. Az idő aztán, az az öt év, amíg nem jöhettem haza, le is zárt pár fejezetet az itthoni életemben. December végén érkeztem meg Párizsba, a Champs-Elysées-n tombolt a tömeg, egymást ölelgették és puszilgatták az emberek. Ott álltam köztük, és azt kérdeztem magamtól: Úristen, hol vagyok? Az első év borzalmasan nehéz volt. Felébredtem a szobában szinte kómás állapotban, a múltam már sehol sem volt, a jövőmet még nem láttam. Ott álltam egyedül, nyelvtudás nélkül. Négy évembe telt, míg megtanultam franciául. Nehezen birkóztam meg vele. Németül tudtam, de ki beszél németül Párizsban? Senki. A Moulin Rouge-ban kezdtem. Kellett a pénz, hogy fenn tudjam tartani magam, de ha volt öt perc szünet, amíg a többiek cigiztek, én francia szavakat magoltam. Az utamat kellett megtalálnom, amelynek semmi köze nem volt a Moulin Rouge-hoz. A koreográfusi ambícióim vittek előre. Jeszenszky Endre később elmesélte, a szíve szakadt meg, amikor eljöttem tőle. Úgy érezte, a fia hagyta el, a lelke mélyén mégis megértett. Miss Doris is megértett, amikor elmondtam neki, hogy elhagyom a Moulin Rouge-t. Minden táncosánál fél fejjel kisebb voltam, de felvett és szeretett, mert nagyon tehetségesnek tartott. Tudta, hogy Párizsban akarok maradni, el szeretnék érni valamit, komoly társulatoknál akarok dolgozni, és ehhez kell a kinttartózkodási engedély. Speciális cipőt készíttetett, amely elöl két, hátul öt centivel emelt meg, a trapéznadrág eltakarta, én pedig megtanultam táncolni benne.

 

Catherine-t, az első feleségét hogyan ismerte meg?

A táncpartnerem nővére volt. Festőművész. Elmentünk vacsorázni, és elmondtam neki, hogy nem bírom már a Moulin Rouge-t, csak azért vagyok ott, hogy meglegyenek végre a papírok. »Akkor siettessük meg a dolgokat – mondta –, házasodjunk össze.« Ő lett az én megmentőm, akivel aztán csak rövid ideig éltünk együtt, mert találkoztam az igazival, a mostani párommal. Egyébként ő is Catherine.

 

Vele hogyan találtak egymásra?

Elkezdtem tanítani Párizsban, és ő is járt az óráimra. Nagyon igényes volt, nem olyan, mint a többi kis liba. Az építészeti karról jött ki, irodája volt, nekem meg gátlásaim, mert nagyon erős személyiség, sugárzó intellektus. Híres orvos kutatóként dolgozott az édesanyja, apósom magas szinten tanította a természetgyógyászatot. Elit családba kerültem. Életem nehéz időszaka volt az. Amit korábban csináltam, azt már nem akartam folytatni, újat még nem tudtam, csak a vágy volt meg bennem, hogy valami mást képviseljek a táncommal, a koreográfiámmal. Catherine képtárakba, múzeumokba vitt, építészetről, képzőművészetről beszélt, új művészeti irányzatokról, miközben halálosan szerelmes volt belém. Ő terelt új utakra, tőle kaptam az alkotó munkához nagyon erős lendületet. Feleségül akart jönni hozzám, de mondtam neki, hogy nincs egy fillérem sem a válásra. Nem baj – felelte –, ő majd elindítja az egészet. Hat hónapja voltam nős, amikor ügyvédhez vitt, és jött velem a bíróságra is. Az első feleségemmel semmi gondom nem volt, bár a festményeit kicsit jobban szerette, mint engem. Megértette, hogy menni akarok, nem gáncsoskodott. Az ügyvédnél halálra röhögtük magunkat. Végig azt hitte, hogy az új páromtól válok. Catherine, Catherine. »Nem, én leszek a következő felesége« – kapta meg a választ. »És maga intézi a válást?« – csodálkozott az ügyvéd. »Igen, az előző nem ér rá.« Eszméletlenül jó szituáció volt. Hat hónapos terhes volt Catherine, amikor összeházasodtunk. Victoria, a lányunk huszonnyolc éves. Most kapja meg az építészmérnöki diplomáját. Hogy aztán milyen hivatást választ? Másokért tud küzdeni, magáért nem. Nehéz volt a világrajövetele. Orvosi-technikai problémák adódtak a szülésnél. Mindketten életveszélyben voltak, de főleg a feleségem. Erős beavatkozást alkalmaztak az orvosok.

 

Ott volt mellettük?

Én kezdtem kiabálni, hogy hívják a főorvost. Hajnali négykor az anyósomat is odarendeltem. Borzasztó volt. Vákuummal született a gyerek, fogóval megszorították, belső sérüléseket okoztak nála. A feleségem nem is tudta, hogy megszült, szinte kiszakították belőle a gyereket. Huszonnégy órával később ébredt fel. Az első kérdése az volt: mikor lesz vége? Tőlem tudta meg, hogy már mindenen túl van. Hónapokig nem tudott járni a szülés után. Ágyban kellett maradnia. Én voltam a gyerekkel, négy-öt éves koráig rengeteget foglalkoztam vele, Catherine olyan traumákat élt át…! Óriási belső küzdelemmel, akarattal épült fel. Azt mondta, ha nem lettem volna mellette, meghal. Elképesztő, hogy a nők mit bírnak ki! Catherine-t évekig bűntudat gyötörte, marta a lelkiismeret, miközben a kórházi diagnoszta áldozata volt. Traumaként maradt meg benne minden. Ő úgy érezte, kilökte magából a gyereket, a lányom pedig úgy élte meg, hogy kiszakították az anyjából. Tudat alatt hosszú évekig volt egy kimondatlan konfliktus kettőjük között. Ki kellett gyógyulniuk ebből a szörnyű élményből. Sokáig tényleg azt hittem, sosem fognak megbékélni egymással.

 

Mikor járt először Budapesten a lánya?

Kilenc hónapos volt, amikor repülőre ültem vele. Hoztam haza megmutatni. Anyám már kilencvenegy éves, de még mindig jól tartja magát. Jár-kel, tornázik. Victoria imádja Budapestet. Két évvel ezelőtt egy párizsi kávézóban meglátott egy fiút. Nem bírta ki, odament hozzá. »Olyan szép vagy!« – mondta neki. »Te is« – mondta a fiú. Azóta együtt vannak. Klasszikus gitáron játszik a srác, sorra nyeri a világversenyeket. Az ő apja is magyar, akkor ment ki Párizsba, amikor én. Velem jött először a fia Magyarországra.

 

Victoria és a felesége látták az InTimE-ot?

Látták és imádják. Szerintük is a legjobban sikerült koreográfiám. De Catherine azért megkérdezte tőlem a végén, hogy »te titokban erre vágysz? Hárman a vörös kanapén?« El kellett magyaráznom neki, hogy ez a fantáziám játéka. Mire ő: »Ha én egyszer elmennék valaki mással, már nem jönnék vissza hozzád. De én a tiéd vagyok, nem vágyom senki másra.« Férfi és nő ennyire különbözik. Minden házasságban vannak hullámvölgyek. A miénkben is voltak. Azt hittem, megfulladok. »Hajt a vágy? – kérdezte Catherine. – Menj és éld meg! Ezért nem kell elhagynod!« Azzal, hogy megadta ezt a szabadságot, tehát elengedett, hirtelen kioltotta bennem azt az érzést, amely másfelé sodort. Mehetek? Akkor nem megyek! A mellkasomra hajtotta a fejét, és azt mondta: »Nyugodj meg!« Ilyen ember az én feleségem! Soha, egy szóval sem vágta a fejemhez, hogy meg voltam bolondulva valakiért. Helsinkiben történt. Egymás karjaiban aludtunk, de úgy ölelkeztünk, hogy az mindkettőnknek felejthetetlen élmény maradt. Ennél tovább mégsem mentünk.