Páratlan találkozások

Nem ismer műfaji határokat. A szerepeit is valósággal felfalja, bekebelezi, végérvényesen a magáévá teszi. De nemcsak a színpadon, a konyhában is királynő. Beszélgetésünk másfél órája alatt olyan karalábé-krémlevest és olyan túrógombócot készített, mint egy Michelin-csillagos sztárszakács.

Talabér Tamás fotója

 

A drámairodalom nagy klasszikusai mellett kortárs magyar szerzők színdarabjaiban is gyakran játszik. Kezdjük Parti Nagy Lajossal, akitől az Ibusárt kapta.

Az volt az első találkozásunk. Parti Nagy Lajos világát akkor még nem igazán ismertem, de rögtön elsőre nagyon megtetszett. Rendkívül élveztem a humorát, valahogy beletaláltam ebbe az alakba. Utána sokféle írása megtalált, könyvbemutatókon felolvastam, sőt még egy rádiójátékában is szerepeltem.

 

Spiró Györggyel többször dolgozott.

Legutóbbi darabja, a Kvartett a sokadik találkozásunk volt. Az első a Dobar dan. A menekülttáborokról szólt, már a kilencvenes évek elején. Ami meghatározó volt Spiróval kapcsolatosan: amikor meghívtak a Prahba a Radnóti Színházba, akkor épp vesére vártam. A másodikra. Ki volt tűzve a bemutató, de miattam elhalasztották, megvártak a darabbal. Kivételes gesztus volt ez Bálint Andrástól, a színház akkori igazgatójától és Spiró Györgytől is. Éreztették velem, hogy nekik mennyire fontos, hogy én játsszam, és átcsúsztatták a bemutatót a következő évadra. Ezután jött a Príma környék a Pesti Színházban, majd ugyanott a Kvartett. Spiró számomra mindig a biztonságérzetet jelenti. Tudom, hogy én ezt tudom. Hogy jól ismerem az alakjait, s nekem ez menni fog. A 70. születésnapján én voltam az egyik meglepetésvendége a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Schneider Zoltánnal olvastunk fel egy részletet a Prahból. Sem félelem, sem megfelelni vágyás nem volt bennem. Az ő figuráival nagyon jól tudok azonosulni. Mintha valamelyik rokonomat látnám magam előtt.

 

Nádas Péter és a Találkozás?

Nádassal egészen más viszonyban vagyok. Az ő alakjait meg kell fejteni. Azok nem hétköznapi, hús-vér emberek. Egyik sem. És nemcsak a Találkozás alapján mondom ezt. Először a Temetésben játszottam a Merlin Színházban. Nem tetszett neki az előadás. Talán fiatalok voltunk Ternyák Zoltánnal, talán nem értettük az egészet. Most sem tudom, mit csinálnék másképpen, de emlékszem, hogy akkor nagyon megbántódtam. Zoli is, én is szerettük az előadást, mindketten különlegesnek hittük, boldogok voltunk, és lelkesek, Nádas véleménye összetört bennünket. Na, mondtam, én ezzel be is fejeztem, elég volt ebből a szerzőből. Nagyon sok év telt el azóta, az arcára is már csak halványan emlékeztem. Erre kiderült, hogy a Pesti Színházban Eszenyi Enikő a Találkozást rendezi, és én játszom benne Máriát. Úristen, mi lesz itt – gondoltam –, jön a nagy író, aztán majd megint jól megmondja. És jött is. Pontosan úgy nézett ki, mint húsz évvel ezelőtt. Ugyanaz az arc, bennem meg ugyanaz a félelem. Beül majd a próbára, csinálunk valamit, ami neki nem fog tetszeni. Szerencsére nem ez történt.

 

Parti Nagy, Spiró és Nádas közül kit a legnehezebb játszani?

Nádast. Egyértelmű. Nekem nagyon távoliak, filozofikusak az ő alakjai. Spiró mindenki számára érthető. A legegyszerűbb ember számára is. Ettől olyan sikeres. Bármilyen konfliktust, éppen aktuális társadalmi problémát dolgoz is fel, értem. Nádas nem ilyen. Ő az emberre, az érzelmekre összpontosít. Ott mindig megfejtéseket kell találni, hogy mit gondol az adott mondat mögé. Szimbolikákat, különös történeteket kell felfejteni, amelyek aztán az én történeteim lesznek. Ez így ezerszer nehezebb. Én még Esterházyt is jobban értem, mint Nádast. Nekem ő a legnehezebb, a legbonyolultabb. A Találkozást mindettől függetlenül nagyon szeretem, rendkívül büszke vagyok erre az előadásra. Pedig jönnek a rokonaim, az ismerőseim, és mondják, hogy »Encikém, biztos nagy munka volt, de ne haragudj, egy szót sem értünk belőle«. Én értem természetesen, nekem ezt nyolc hétig magyarázták. Első olvasásra azonban én sem fogtam fel. Itt nincs lineáris történet. Van egy nő, aki másfél órán át magyarázza 1956-ot, látványos az egész, vetítés is van az előadásban, remek a partnerem, a Fiatalembert játszó Király Dániel, de a nézőknek nehéz ez az egész. Annak, aki szűz szemmel nézi, nem olvasott utána, vagy nem kapott hozzá magyarázatot, majdnem élvezhetetlen. Néha elkapja, hogy jaj, Istenem, de szenved ez a színésznő, valamit piszkosul érez, de mi a fenét? Festőművész a párom, már vagy hatszor látta az előadást, és még mindig vannak benne részek, amelyeket nem ért.

 

Ez azt is jelenti, hogy így és ennyire szerep még nem gyötörte meg soha?

Hát, nem!

 

Pedig a Száz év magány Ursulája sem lehetett könnyű falat, hiszen több száz oldalnyi szöveget kellett megtanulnia.

Nekem a szöveg mennyisége nem okozott problémát soha. Teljesen mindegy, hogy két és fél vagy három órán át kell beszélnem teljesen egyedül. Nádas szövege semmivel sem nehezebb, mint Jelinek Téli utazása. Ha értem, miről szól a szöveg, mit él át a nő, nincs gondom a darabbal.

 

A próbák során nyilván sokat beszélt Nádas Péterrel.

El is mondta, hogy kiktől, milyen nőktől hallott hasonló történeteket. Mária alakját több nőből gyúrta össze. De még azt is ő találta ki, hogy milyen legyen a darabbeli cipőm. Kicsi sarkú, pántos, gombos, ugyanaz a fazon, mint amilyet Erzsébet királynő hord. Rendkívül kényelmes. Hogy maga a történet mennyire visel meg engem, azzal nem foglalkozott. Tetszett neki, ahogy próbáltam. Ha ötlete volt, hangosan mondta. Ha kérdeztem, mindig jól válaszolt.

 

1985-ben Ruttkai Éva játszotta a Találkozást Hegedűs D. Gézával. Rengeteg akadályt kellett elhárítania, míg kijárta, hogy bemutassák a darabot.

Ruttkai meghalt, mire én színésznő lettem. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Katyerina Ivanovnát játszom a vígszínházi Bűn és bűnhődésben. Ezt a szerepet Pap Vera játszotta egy régebbi rendezésben. Ez más. Verát ismertem, szerettem, sokat dolgoztunk együtt. Mielőtt színpadra lépek, szólok is hozzá, oda föl, hogy jól van, Vera, itt vagyok, most én jövök, drága!

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg