„Nem tudok elszakadni a zöldségektől”

Főzelékes Feri nem beszél zöldségeket, megfőzi mindet. Blogjában nem a megszokott főzelékek szerepelnek, hanem izgalmas párosítások és fűszerezések, ínycsiklandó külsővel. A főzelék Ferinek köszönheti, hogy ismét trendi lett.

 

 

Te adtad vissza a főzelék becsületét, mondhatjuk így?

Adtam neki egy divatos körítést, amibe bele lehetett kapaszkodni, de már előttem is lehetett érzékelni, hogy akik gasztronómiával foglalkoztak, elindítottak egy reformációt a főzelékeknél. De jó időben, jó helyen csaptam le erre a témára, és nem vitatom, hogy nekem is köszönhető. De én csak egy közvetítő voltam.

 

Vannak felvidéki gyökereid. Mesélnél erről és az ottani gasztronómiai élményeidről?

Én 100%-ban felvidéki gyerek vagyok, az apai és anyai nagyszüleim is onnan származnak, nyilván ez a hatás is megvan. Emlékszem, amikor gyerekként jártunk lakodalmakra, esküvőkre. A jó kis ottani kaják! A legfinomabb knédli biztosan ott van. A vadas az, ami még nekem oda kötődik, meg a juhtúró és a nudli. Nem éltem a Felvidéken, de vidékről származom. Nem vagyok az a típus, aki ezt megtagadja, de már inkább városi embernek vallom magam, pedig 23 éves koromban költöztem Budapestre. De egyértelmű, hogy mindent otthonról hoztam, ami most vagyok. Szerencsém van, mert anyám, nagyanyáim mind-mind remekül főznek, és nagyon fontos, hogy gyerekként ilyen téren milyen élmények érnek. Nekem az étkezés mindig nagy családi esemény volt, ünnepekkor mindig összejöttünk. Úgy neveltek minket, hogy ki kellett venni a házimunkából a részünket, és ezért nem is lázadtunk soha. Nekem a konyha mindig is a biztonsági zónám volt. Genetikailag erre vagyok kódolva. Azon kevés szerencsés ember közé tartozom, aki erre született, és vallom, hogy azért születtem erre a földre, hogy főzzek, megírjam, megmutassam, mit lehet az adott dologból kihozni. Szerencsés embernek tartom magamat, megtaláltam az utamat.

 

Ha már szóba jött a juhtúró, akkor te ezt milyen főzelékhez használnád?

Főzelékbe? Így elsőre vad még nekem is… De ha a márványsajt vonalán indulok el, akkor a juhtúrónak a kicsit csípősebb, markánsabb ízét egy jó kis savanyú krumplifőzelékkel el tudom képzelni: kis citromhéj, tejföl, juhtúróval behabarva.

 

Legtöbbször nem használsz se rántást, se habarást. Van egy saját sűrítési módszered.

Előttem is használták már. Az újhullámos vonal nagyot lendített ezen is – valahol láttam, és úgy gondoltam, hogy ezt nyilván minden zöldséggel meg lehet tenni, és így ki lehet ütni a lisztet. Nem a rántással és a habarással van bajom, nem az a kevés liszt a mumus. Sok ember azért nem főzött főzeléket, mert csomós lett a rántás, a habarás. Sem az ízének, sem a külsejének nem tett jót. Amikor habarás néven kis nokedliket is adsz az ételhez, az nem biztos, hogy jó. De ha megfőzöd a borsót, a krumplit vagy bármit, ha abból pürésítesz, az 100%-ig homogén. És ha ezt visszaadod az alaphoz, akkor ugyanolyan sűrű, ízében sokkal finomabb ételt kapsz, és a sikerélmény is garantált. Picit azzal is megnyugtathatod magad, hogy még egészségesebb is. E miatt lett népszerű ez a módszer.

 

A receptjeidet mindig megelőzi egy rövid kis hangulatjelentés. Azt sem szoktad titkolni, ha éppen nem vagy jó passzban. Mennyire befolyásolja a főzés végeredményét a hangulatod?

Lehetek szomorú vagy jókedvű, de csak akkor főzök, ha van hozzá kedvem. Nincs összefüggés – szomorúan is tudok nagyon finomakat főzni, boldogan meg főleg. Ha csak kényszerből főzöl, az soha nem lesz olyan, mint amikor szívből jön. Nekem megadott, hogy az örömömet-bánatomat ki tudom magamból írni – vagyok annyira exhibicionista, hogy ezt még ki is teszem az ablakba. A receptek szövegkörnyezetéből derül ki a hangulatom. Elhiszem, hogy ez emberek erre rá tudnak hangolódni. Ülök a buszon, tartok hazafelé, és nagyon jó érzés elképzelni, hogy valaki éppen olvassa a bejegyzésemet, és az a kis csacskaság kizökkenti a monotonitásból, a mindennapi problémáiból, és picit jobb kedve lesz. Jó adni azon túl is, hogy adsz egy receptet.

 

Megjelent két könyved is: a Főzelékes Feri és a Főzelékes Feri – A zöldségeken innen és túl. Mindkettő nagy siker volt. Az első könyved 1 hét alatt elfogyott. Hogy élted ezt meg?

Nem hittem el! Sokkoló volt, amikor mondták a kiadóban, hogy nem tudsz könyvet vinni, mert a raktárban sincs – hihetetlen volt, hogy ennyire jó a fogadtatása. Ha ez egy kamu dolog lett volna, csak egy üzleti vállalkozás, akkor nem lett volna ilyen sikere. Szerintem az a titka, hogy ez teljes egészében én voltam – meg vagyok is –, abszolút önazonos, és a könyvek minden egyes betűjét a mai napig büszkén vállalom.

 

Nagyon sokan trendinek tartják, hogy drága, ritka alapanyagokat használnak, de mintha te ezt tudatosan kerülnéd.

Nekem az a célom, hogy akik engem olvasnak, ne legyintsenek, hogy na, ez a cucc csak a fővárosban szerezhető be. Csak olyan alapanyagokat használok, amit anyám is meg tud venni vidéken. Fontos, hogy bárki számára hozzáférhetők, a piacon elérhetők legyenek.

 

Egy korábbi interjúdban azt mondtad magadról: ,,Vidéki fiú vagyok, aki hisz még a tündérmesékben.” Beteljesedett ez a tündérmese?

Igen, és azóta is ebben élek. Amikor megjelent az első könyv, és lement körülötte a nagy felhajtás, azt éreztem, hogy ez így ennyi volt, köszönöm. De követte a második, természetesebbnek éltem meg talán, és akkor azt gondoltam, itt a vége, nem tudok újat kitalálni, lehúzom a rolót, és a blogot is kezdtem hanyagolni. De egyszer csak megint kedvem támadt írni, és akkor posztoltam. Én lepődtem meg a legjobban, hogy ráugrottak, és akkor kezdtem el érezni, hogy ez felelősség. Nem lehet otthagyni ennyi embert, kíváncsian, ezt tovább kell vinni, ez egy felelősségteljes foglalkozás.

 

Melyek voltak a legkedvesebb visszajelzéseid?

Nagyon sok van. Még teljesen az elején egy fiatal pár írt, hogy rátaláltak a blogomra, és elkezdtek otthon főzni, másnap vitték a munkahelyükre, nem kellett a menzán költeni, és az volt a legpozitívabb visszajelzés, hogy elkezdtek fogyni, ráadásul tudtak spórolni. De az anyukákat is szeretem, amikor megköszönik, hogy a gyerekük elkezdte enni a zöldséget, nem gondolták volna, hogy bármit le lehet tolni a torkukon. Az egyik nagyon személyes: Kelet-Magyarországon voltam egy falunapon – a Felvidékre is szívesen megyek, ha hívnak –, és a szakács nénik őszintén szerettek volna valami újat adni, így ott helyben elkezdték a saját kis gasztroforradalmukat. Ők voltak a leghálásabbak, hogy kaptak némi útmutatást. Persze mondták, hogy nem minden ízlik, de nem baj – legalább nem az van, hogy a vidékre mindenki legyint, hogy jó lesz nekik a finomfőzelék is liszttel behabarva.

 

Tervezed, hogy túllépsz a főzelék, feltét, saláta triumvirátuson?

Azt hittem, hogy egyszer csak ezt így elhagyom, ennyi volt, de nem… Nem tudok elszakadni a zöldségektől, akkora variációs lehetőség van ezekben az alapanyagokban. Szinte minden ételünket zöldséggel készítjük. A húst meghagyom másnak, nem az én területem. Viszont a zöldségekkel nagy barátságba kerültem, és ez a szerelem hosszú távon megmarad.

(Haulitus Anikó)