Cannes visszavárja

Legfrissebb filmjével, a Kristóf Györggyel forgatott Outtal a francia Riviérán töltött három napot. Bandor Éva Cannes vörös szőnyegén svájci csipkében pompázott a világ különböző pontjairól odasereglett fotósok sorfala előtt.

Talabér Tamás fotója

 

A kassai születésű, de Miskolcon és Prágában tanult Kristóf György szlovák–magyar–cseh koprodukcióban forgatott filmjét az Egy bizonyos tekintet nevű programban mutatták be Cannes-ban. Nem történetmesélő film az Out (Kihűlés), inkább egy életérzést akar megmutatni. Főhőse, de inkább antihőse egy szlovákiai magyar, ötven felé közeledő családapa, aki eddig gyári hegesztőként élte a napjait, de most, hogy megszabadultak tőle a munkahelyén, a jobb megélhetés reményében egy hirdetés alapján elindul új állást keresni. Gazdasági migránsként egy rigai hajógyárban köt ki, itthon hagyva lányát és feleségét. Ez utóbbit alakítja a filmben Bandor Éva a rá jellemző finom eszközökkel.

 

Játszott már többféle feleséget. Megkínzottat, elgyötörtet, megcsaltat, elhagyottat, elfásultat…

… ebben a történetben egészen más lehettem. Épp ez a szép a filmben. Férj és feleség között megmarad a szeretet. Mi is végig erre törekedtünk Terhes Sándorral, a férjemet megformáló partneremmel. Hogy ne legyen ez olyan elrongyolódott kapcsolat, amikor két ember már semmit sem tud mondani a másiknak. Itt mindkettőjüket meglegyinti a szabadság szele. Hosszú együtt töltött idő után egyedül marad a nő, mert a lánya sincs vele, ő már a saját életét éli. A rendezővel is végig ragaszkodtunk ahhoz, hogy szeretetre épülő történetet láttassunk. Kristóf György azt kérte tőlem, hogy legyek kissé bohókás. Nekem ez tetszett. Azt mondtam: akkor olyan, mint én.

 

S ha olyan, akkor könnyebb vagy épp emiatt nehezebb eljátszani?

Könnyebb, ha a rendező ad hozzá néhány kulcsmondatot. A jó instrukciók fellazítják a színészt, jó helyzetek születhetnek belőlük. A közönség is jól szórakozott. Végig vette a lapot. Ez nagyon jó visszajelzés volt.

 

Megélhetett egy cannes-i díszbemutatót. Ez nagyon kevés pályatársának adatik meg.

Volt egy fogadás a vetítés előtt. Bevonultunk a Debussy terembe, én elbújtam, leültem a gyönyörű, Boris Hanečka tervezte piros ruhámban. Annyira izgultam, hogy nem voltam képes senkivel sem beszélgetni. Odajött hozzám Terhes Sándor, és mint régi házasok szótlanul ültünk egymás mellett. Az őrületes eufóriát a vörös szőnyegen éreztem, az fantasztikus volt! De a film előtt csendes nyugalom vett erőt rajtam. Nem járkáltam fel-alá. Ültem és vártam. Teljesen magamba zárkóztam.

 

Hogyan indult el Komáromból Cannes-ba, milyen érzésekkel?

Pénteken volt a Naftalin bemutatója. Patkány Etus délutáni színésznő szerepét kaptam a darabban. Nem buliztam a premier után. Mentem haza csomagolni, másnap Budapestről repültem Nizzába, onnan már a fesztiválkocsi vitt Cannes-ba. A repülőn ülve sok emlék előjött bennem. Pályám nagy momentumai. A főiskola Pozsonyban, a kassai színház, ahol kezdtem, az útkereséseim, csetlések-botlások, a filmes pályám, ahogy belefutottam néhány rendezőbe, kapcsolatokba. Néztem a gyönyörű felhőket a gépből, és azt kérdeztem: »Úristen, ez mind velem történik?« Cannes-ban rögtön a programok sűrűjébe csöppentünk. Két pohár pezsgő elfogyasztása után már az Eurimages partiján voltunk a tengerparton. Rengeteg ember, őrületes kavalkád, nők, férfiak gyönyörűen kiöltözve. Boldog voltam, hogy ez megadatott nekem. S ami ugyancsak fantasztikus volt: a fotózásra várva közelről láthattam Michael Hanekét, az osztrákok híres filmrendezőjét, aki mellett ott állt két francia szupersztár: Isabelle Huppert és Jean-Louis Trintignant. Ahogy ők végeztek, már hívtak is minket, de még villámgyorsan odaléptem Isabelle Huppert-hez, és gratuláltam neki az Elle-ben nyújtott alakításához. A vörös szőnyeges bevonulásnál rögtön kaptunk egy jegyet az amerikai film bemutatójára, ahol Dustin Hoffmant, Ben Stillert és Emma Thompsont is közelről láthattam.

 

Az idei mustra legnagyobb sztárjának sokan Nicole Kidmant tartották.

Nekem Emma Thompson és Andie MacDowell sokkal rokonszenvesebb volt – a saját arcukkal. Ők felvállalják a korukat, az évek múlását. Nekik nincs szükségük le petit botoxra. Nicole Kidman arca már annyira mű, hogy le is tagadhatja korábbi önmagát.

 

Három nap alatt mire tanította meg Cannes?

Nincs még pontos válaszom erre a kérdésre. Minden annyira elevenen él bennem! De talán azt a felismerést mondanám, hogy sokszor az elérhetetlennek tűnő dolgok is elérhetők az életben, csak hinni kell magunkban. Merni kell nagyokat álmodni, de az álmok mögött ott kell, hogy legyen a munka is, teljes erőbedobással.

 

Három napra hány ruhát pakolt a kofferbe?

Ezt pontosan tudom. Nyolcat.

 

Vitte magával a Karlovy Vary-i fekete bársony estélyijét is?

Betettem a bőröndbe, de nem vettem elő. Nem akartam, hogy újra abban fotózzanak. Egyébként cipőből is nyolc párat vittem, de az egyik annyira törte a lábamat, hogy bementem egy boltba, és azonnal lecseréltem. Lett legalább egy szép fekete, kényelmes, lapos sarkú cannes-i cipőm.

 

Gondolom, két kezén össze tudja számolni, hány órát aludt a kint töltött napok alatt.

Nagyon keveset. Három-négy órákat. Egy szép szállodában laktunk, kicsit távolabb a nyüzsgéstől, de közel a tengerparthoz. Bírtam a strapát, kocsival hoztak-vittek bennünket. Mundruczó Kornéllal is találkoztam, a cseh kultuszminiszterrel kedélyesen elbeszélgettem, és összefutottam régi barátnőmmel, a Rómában élő Barbora Bobulovával, akinek két filmje futott a fesztiválon, mindkettőt elsőfilmes rendezővel forgatta. Taxira vártam a szálloda előtt, ahol a fotózáshoz sminkeltek bennünket, egyszer csak hallom, hogy valaki valósággal kirepül utánam. »Eva, Eva, Evicska!« – kiabálja. Barbora volt, fél órával előttem érkezett meg a városba. Nem akartam hinni a szememnek. Évek óta nem láttuk egymást, és most Cannes-ban egymás nyakába borultunk. Két másodperc alatt tönkrevágtam a francia sminkesek munkáját. Megbeszéltük, hogy este találkozunk, de őt is, engem is elsodortak az események. Vacsorázott valahol, amikor felhívtam, hogy elköszönjek tőle, de megbeszéltük, hogy nyáron, amikor hazajön látogatóba a szüleihez, megkeresem őt.

 

Férje és édesanyja, gondolom, frissiben kapták a cannes-i »tudósításokat«.

Többször is hazatelefonáltam. Ha valami izgalmas dolog történt, már hívtam is őket. Mindketten boldogok voltak. A párom órákat töltött a számítógép előtt, egyfolytában a rólunk megjelent anyagokat böngészte.

 

Mivel bocsátotta útra, amikor elindult?

Felbontottunk egy üveg finom almapálinkát, ittunk egy kupicával, és csak annyit mondott: »Bon voyage! Kellemes utazást!«

 

Hogyan búcsúzott aztán Cannes-tól?

Nem fájt a szívem. Egyáltalán. Örültem, hogy ott lehettem, és remélem, lesz még folytatás.

 

Mit mutat a kép, amely a legerősebben az emlékezetébe égett?

A vörös szőnyeges bevonulást. A fotósok közül valaki bekiáltotta a nevemet. És még valami. Ahogy a vetítés után jöttem ki a Debussy teremből, két idősebb francia hölgy gratulált. Pedig akkor láttak először. Nagyon jólesett. A film bizonyára meg fogja osztani a nézőket, de hogy gondolkodásra készteti majd őket, abban biztos vagyok.

 

Különös érzés lehetett az is, hogy reggel kilenckor megérkezett a bécsi repülőtérre, délután egykor pedig már a Rómeó és Júlia Dajkáját játszotta.

Másfél órás alvás után! Amíg ültem a kocsiban Bécs és Komárom között, nagyon össze kellett szednem magam. Az előadás előtt senkivel sem beszélgettem, az öltözőben készültem nagyon csendesen. Reggel még Cannes, aztán Nizza, majd Bécs, délben pedig már Komárom. És még előadás után sem mehettem haza. Kilencéves lányom verset mondott az iskolában az anyák napi ünnepségen. Nem hagyhattam ki!

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg