Cannes, Törőcsik Marival

Ott ünnepelték idén is, ahol színészi pályája legnagyobb elismeréseit kapta: Cannes-ban, a világ legrangosabb fesztiválján. 

A Maár Gyulával forgatott Déryné, hol van? 1976-ban itt hozta el számára a legjobb női alakítás díját. Két évvel később ugyanitt már életműdíjjal jutalmazták. Kelet-európai színésznő sem korábban, sem azóta nem részesült ekkora elismerésben. Ő, Törőcsik Mari az egyetlen erről a tájról, aki előtt Cannes ilyen mélyen meghajolt.

És most is ezt tette, amikor a fiatalság és a szerelem himnuszát hirdető Körhintát, Fábri Zoltán 1955-ös mesterművét a Cannes Classics programban vetítette. Hatvanegy évvel az itteni premier után ismét Törőcsik Mari körül forgott a világ. Pataki Mari szerepében újra elkápráztathatta ifjúkora közönségét, s velük együtt azokat is, akik most hallották először a nevét.

Ő maga személyesen nem lehetett ott az idei mustrán. Nem volt már ott a tavalyin sem, amikor ugyancsak a Cannes Classics programban Makk Károly Szerelem című alkotásával lehetett volna jelen. Ünnepelték volna őt is, de nem ünnepelhették. Egészségi állapota nem engedte meg, hogy ilyen hosszú útra menjen.

A Körhinta legendás csapatából ő az egyetlen, akivel – ha egyre lassabban is – még forog a földi körhinta. Már egy hónapja egy vidéki kórházban fekszik. Igen, annyira súlyos az állapota! Nincs diagnózis. Nincs ez, nincs az, nincs amaz. Szerencsére nem gyötri halálos kór. „Mindenem fáj, gyenge vagyok…” – így kezdődött. És egyre gyengébb és gyengébb lett. Infúzióval próbálnak segíteni rajta, ha éppen ő is akarja. Vannak napok, amikor egyáltalán nem eszik. Orvosai tehetetlenek. Lánya, Teréz minden belekönyörgött falatért keményen megküzd. „Hullámvölgyek vannak – mondja. – Egy nap alatt többször is. Volt, hogy azt hittem, már nem is találom az ágyában. Volt, hogy úgy éreztem, rendbe jön. Pár órával később minden a visszájára fordult. A fentből és a lentből már csak a lent van. Evickélünk, nagyon mélyen. A folyadékot bele tudom parancsolni, energiát az orvostudomány is csak akkor tud adni, ha elfogadja az illető. Ő már az étel szó hallatán is ideges.”

Hetente hívom, hetente közli, hol tart az úton. „Most embertelenül rossz állapotban vagyok.” „Eszméletlenül érzem magam. Volt egy nagy vizsgálatom, reggel. Fegyelmezetten végigcsináltam. Most jött rám a rosszullét. A gyomrom környéke úgy fáj, hogy majd belepusztulok. A legjobb nővérek is azt mondják, erre nem mernek semmilyen fájdalomcsillapítót adni.” Látogatói mesélik: „Depressziós, a végsőkig legyengíti magát. Feladja, nem bírja tovább. Magas a pulzusa. Vannak napok, amikor beszélni sem képes. Most tényleg súlyos a helyzet.” Aztán a súlyosból is feljön. Valahogy mégis összeszedi magát. Olyankor a hangja is jó. Hallom az erejét. „Egy kicsit ettem, de nem vagyok sokkal jobban” – mondja. Pár nappal később megint nagy a baj. „Szarul vagyok, szerintem egyre szarabbul, hogy legyen egy rossz napja, ha annyira szeret!” – illeszti egymás mellé nagy nehezen a szavakat.

Ma is felhívtam, amikor ezeket a sorokat írom. Azt mondta: „Reggel annyira jól éreztem magam, és annyira vidám voltam, mint kórházban még soha. Még sétáltam is egy kicsit a folyosón. Aztán elaludtam, és amióta felébredtem, megint rossz. Embertelenül rossz.”

Hát itt tartunk most. Cannes Törőcsik Marinak bravózott. Törőcsik Mari örül is ennek. Csak közben az életéért küzd.

A cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg