Mindenről a rádió tehet

Nyitottak, vidámak, barátkozók. Csodabogarak, akik szenvedéllyel tevékenykednek a köz javára. Árvai Reni és Árvai Tamás Köbölkútról a Helios Spes – Reménysugár társulás keretében jótékonykodnak, a bátorkeszi Nagy Beátával együtt. Hármuk erejének egyesüléséből alakult az örömosztag, ahogy ők nevezik magukat.

A szerző felvétele

 

„Öt éve még a ti családi rádiótokat hallgattam esténként, később eltűntetek. Ez volt az a pont, ahol beléptetek a közéletbe?” – kérdezem vendéglátóimat, az Árvai házaspárt. „Így igaz – bizonyít Tamás. – Minden 2012 decemberében kezdődött, amikor rábukkantam az interneten az ingyenes rádiószerverre. A regisztráció után átküldtem a hivatkozást pár barátomnak, és küldtem nekik zenét. Ők is meghívták ismerőseiket, csak úgy pörgött az internet. Reni, a párom mondott is pár szót a mikrofonba. A későbbiekben egyre többen lettünk. Általában munka után, házimunka közben ültünk le műsort vezetni, és az adással egy időben a közösségi oldalon kommunikáltunk a hallgatókkal.” „A hallgatóink szinte családtagok voltak – veti közbe huncutul Reni –, időnként a hálószobából folyt a közvetítés, viccelődtek is, hogy a műsor végeztével el ne felejtsük kikapcsolni a mikrofont.

Néhanap kivittük az adást a »stúdióból«, rengeteg rendezvényt levezényeltünk: retrópartikat, jótékonysági koncerteket, utcabálokat, focibajnokságot. Ismertségünk és ismeretségi körünk egyre nőtt. Egy ilyen kinti közvetítés alkalmával ismerkedtünk meg Csaba testvér gyerekeivel, akik Bátorkeszin nyaraltak. Szerelem volt az első látásra. Nem is tudtunk mást tenni, mint adományokat gyűjteni részükre. Mikor egy kisteherautónyi ruhanemű és tartós élelmiszer összegyűlt, indultunk Dózsa Györgybe az Isteni Irgalmasság Gyermekvédelmi Központba.”

 

Mindig siet, mindig dolga van

„Már két éve ismertük a gyerekeket, rendszeresen jártunk Dózsa Györgybe, amikor végre sikerült találkoznunk Csaba testvérrel, s meg tudtuk neki említeni együttműködési szándékunkat. Akkor, 2014-ben azt ajánlotta, legyünk a fuvarosai egy Balaton körüli csillagtúrán, ahol székely gyermekkórussal járná a környéket. Három napot töltöttünk vele egy kocsiban, Bea, egy önkéntes meg én – meséli még most is lelkesen Reni. – Mintha elvarázsoltak volna, olyan felemelő érzés csak a közelében lenni is.

Onnantól kezdve kinevezett az ő felvidéki nagyköveteinek. Bár sok jó ember segítségével sokszor sikerül adományt is vinni a gyerekeknek, Csaba testvér tudja, hogy amit mi bőven adhatunk, az a szeretet és az összetartozás érzése. Hogy a rábízottaknak a szeretetből, az ölelésből van a legnagyobb deficitjük, és hozzánk különösképpen ragaszkodnak a Dózsa György-i gyerekek. Mi nem húsz füzetet, örökírót, húsz csokoládét viszünk, hanem a szívünk osztjuk húszfelé. Tamás nyakába veszi, Bea tanítja őket, én vicceket mesélek nekik, hozzánk bújhatnak, és felhőtlenül nevethetnek. Év elején a köbölkúti plébános atya is velünk tartott. Amikor túrára készültünk, mindenki húzta a cipőjét, jönni akart. Alig haladtunk, a gyerekek szinte csüngtek Tamáson és a pap bácsin, a fiúk meg az én lovagjaim voltak. Bizony, István atya is otthagyta rendesen a szívét. Különösen két testvér története megindító, akiket nyolc éve vitt az otthonba az anyjuk, és azóta feléjük se néz, pedig a testvérpár még mindig várja őt. Ez az időtlen várakozás az, ami mindenkit könnyekre fakaszt.”

„Romániában a családi pótlékot akkor is megkapják a szülők, ha nem nevelik a gyereket – szól közbe Tamás. – Egy aláírás elég a szülőktől, hogy Csaba testvér gondjaira bízzák őt, és máris megszabadulnak a gondozás és nevelés terhétől, a családi pótlékot pedig arra költik, amire akarják. Sok szülőnek csak azért kell a gyerek, hogy legyen miből élnie. Ez a rendszer ugyan igazságtalan, de ha megváltozna, a szülők kivennék az otthonból a gyerekeiket, és azok ott folytatnák, ahol abbahagyták: koldulnának, bandákba verődve bűnöznének, prostitúcióból élnének. A legtöbb Dózsa György-i gyermek lehetetlen körülmények közt tengődött az otthonba kerülés előtt. Krisztiánnak például az egyik testvére éhen halt, mások megfagytak. Csaba testvér azt vallja, neki az a dolga, hogy ezeket az elhagyott, elhanyagolt gyermekeket összegyűjtse, és útjukra indítsa az életben. Mára ötezer gyermekről beszélhetünk, akik ezekben az otthonokban nevelkedtek, nevelkednek Erdély-szerte. Lakóiknak száma jelenleg 2300 körül mozog, de ez már a második generáció.”

 

Az irgalmasság évében

„Megszerveztük mi is az irgalmasság útját a Gúta–Komárom–Perbete–Köbölkút vonalon – gombolyítja tovább történetüket Reni. – Csaba testvér hét alakalommal lépett a közönség elé, majd szétszakítottuk, este csak ült, fogta a fejét, de barátságosan mondta: »Kinyírtok!« Talán azért is szeretett meg annyira, mert mi mindig viccelődünk vele. »Ki merem jelenteni, hogy a barátaim vagytok« – mondta egy váratlan alkalommal, mi meg arra intettük, hogy ha megkapja a Nobel-békedíjat meg ne feledkezzék a barátairól!

A Dózsa György-i gyerekek bérmaszülőnek kértek fel. Ekkor vett fordulatot hitbéli életünk. Mikor elújságoltuk neki a hírt, örvendezett: »Az Isten áldjon meg, ha elfogadjátok a bérmaszülőséget!« Mi csak nyögdécseltünk, hogy van itt egy kis bökkenő. »Neeetán nem vagytok összeházasodva?« – kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki tudja is a választ. De már járunk István atyához oktatásra, hogy mihamarabb rendezni tudjuk a kapcsolatunkat, próbáltuk menteni a menthetőt. Így esett, hogy idővel eljutottunk a házasság szentségének felvételéig, s megkértük Csaba testvért, hogy adjon össze bennünket.”

 

Kis, meghitt ceremónia

„Kis, meghitt ceremóniát szerettünk volna, de túlnőtt rajtunk. Sokan voltak kíváncsiak a Böjte Csaba celebrálta esküvőre, márciusban szép számban gyűltünk hát össze a köbölkúti templomban. Csaba testvért még e nagy napon se hagyta cserben székely huncutsága: »Hát miért ilyen későre tettétek ezt az esküvőt? Azért nem olyan csúnya a menyasszony, hogy sötétben kelljen férjhez mennie.« Bazsi vitte a gyűrűt, akinek mi vagyunk a második szülei. Sokat tanultunk a Down-szindrómás fiútól, elfogadást, türelmet, a szeretet kimutatását, hiszen köztudott, hogy ha Down-szindrómával élő gyereket nevelsz, sose tudhatod, mikor jön a következő ölelés.”

„Hát igen, ha nem lett volna a rádió, akkor nem veszek hangfalakat, amikkel zenélünk a gyerekeknek, s nem ismerkedünk meg ennyi jó emberrel – lelkesedik Tamás. – Ha nincs rádió, nem ismerjük Csaba testvér pártfogoltjait, akkor Bazsi és társai sincsenek, akikkel az első jótékonysági koncertünkön találkoztunk. Mára a rádiónak vége, de általa rátaláltunk utunkra, amely a segítségnyújtás. Eleinte csak csillapíthatatlan lelkesedésből tevékenykedtünk, majd polgári társulást alapítottunk, rajta keresztül tudunk pályázni a szociálisan rászorultak részére és más egyébre. Sokan mellénk álltak, és tevékenyen segítenek. Saját életünkben látjuk igazolva Csaba testvér mondását: »Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan melléállnak.«

Bokor Klára

A teljes riport a nyomtatott Vasárnapban jelent meg