Egy székely, aki megcsinálta a lehetetlent

Kőrösi Csoma Sándor életére és munkásságára ma sincsenek szavak. De mi azért ideírtunk néhányat. Mi kellett ahhoz, hogy a 18. század végén, szegény székely kisnemesi család hatodik gyerekeként született egyén fogja magát, és elinduljon egy olyan helyre, melynek létezéséről nem is hallott, és bemutasson a világnak egy addig ismeretlen nyelvet és kultúrát?

Fotolia

 

 

Gyalog kelet felé

Egy ilyen feladatra valószínűleg születni kell, Csoma Sándor pedig nem valószínű, hogy erre a feladatra született, hanem biztos. Az első nagyobb útja az volt, amikor 1799-ben édesapjával felgyalogoltak Kőrösről Nagyenyedre, ahol beiratkozott a református líceumba mint szolgadiák. Mivel pénze nem volt, munkával kereste meg a tandíjravalót. 1816–18 közt angol ösztöndíjjal a németországi Göttingen egyetemén tanult orientalisztikát. Már enyedi diákként megfogalmazódott benne a gondolat, hogy fel kell keresnie a helyet, ahonnan a magyarok a Kárpát-medencébe jöttek. Biztos csak az volt, hogy ezt a helyet keleti irányban kell keresnie, ezért 1819 novemberében elindult a keleti útvonalon, a Balkánon keresztül az első fontos csomópont, Konstantinápoly irányába. A Kelet kapujának is nevezett várost azonban inkább elkerülte, mert útközben kereskedőktől megtudta, hogy ott pestisjárvány dúl. Alexandriába hajózott, a pestis onnan is továbbkergette, Szírián keresztül ment a mai Irak területére. 1820 nyarán Bagdadban végre magyarul is szót válthatott egy honfitársával: a szlovák Anton Svoboda adott neki szállást, ruhát és pénzt. Mivel keresztény mivoltát nem akarta megtagadni, örmény kereskedőnek álcázta magát, és a Szkander bég (Sándor úr) nevet használta. Nem is keltett különösebb feltűnést, hiszen szemei feketék voltak, bőre barnás, és a térségben használatos nyelveket is beszélte. Az utazás szinte egyetlen módja a karavánokhoz csapódva történő lovaglás vagy gyaloglás volt – Csoma inkább az utóbbit részesítette előnyben, hiszen pénze egyre fogyott. Végül Perzsián keresztül indult Közép-Ázsiába: Buharát érintve átkelt a Hindukuson, és 1822-ben megérkezett Indiába, ahonnan egyből északnak indult, hogy Tibeten keresztül Mongóliába, illetve az ujgurok földjére mehessen, ahol a magyarok őshazáját sejtette. Lehben, Nyugat-Tibet (Ladak) fővárosában nyilvánvalóvá tették számára, hogy Nagy-Tibeten nem kelhet át. Ezért visszaindult Indiába.

 

Tibeti tanulmányok

Csalódottan bandukolt Kasmír határánál az egyik folyó völgyének ösvényén, ahol megpillantott egy brit tábort. Megismerkedett a vezetőjével, William Moorcrofttal, akihez egyből angolul szólt. Moorcroft a brit indiai kormány megbízottja volt, és lenyűgözőnek találta Csoma felkészültségét, nyelvtudását és eddigi, embertelen vállalásait. Meghallgatta a magyarok őshazájával kapcsolatos céljait is, majd egy időre magánál marasztalta. A brit imperializmus terjeszkedésének fénykorát élte, Moorcroft pedig felismerte, hogy egy ilyen kaliberű, nélkülözésekhez szokott elme óriási segítségükre lehet az addig ismeretlen tibeti nyelv és kultúra megismerésében, segítve a brit terjeszkedést. Adott Csomának egy olasz szerzetes által írt, 1700-as évek közepéről származó, a tibeti nyelvet nem tudományos értelemben bemutató munkát, amely fel is keltette a magyar érdeklődését. A ladaki királyi udvar közreműködésével szereztek Csomának egy lámát, hogy segítse tanulmányait. Ez a személy volt Szanggye Puncog, aki Zanszkár térség településeinek kolostoraiban (Zanglában, Pukhtalban), majd Kanamban segítette a tudóst a buddhista szent könyvek és a tibeti nyelv megismerésében. Mindezek előtt még persze tudtára adták, hogy a politikai helyzet miatt feladatát a legmagasabb fokú elővigyázatossággal és körültekintéssel kell végeznie.

 

Háromszor három

Érdemes néhány szót ejteni a zanglai kolostorban folyt nyelvészeti munka körülményeiről. Csoma és a kolostorban tartózkodó néhány láma egy háromszor három méteres szobában, cellában, birkabőrökbe burkolózva vészelte át a himalájai viszonylatban is keménynek számító zanszkári teleket. Kéménynyílás nem volt, Csoma pedig nem engedte, hogy melegedés céljából a helyiségben tüzet gyújtsanak, mert a füst csípte a szemét, és nem tudott tőle olvasni.

Az 1820-as évek végére elkészült a tibeti–angol szótár és a tibeti nyelvtan, valamint a buddhista terminológiai szótár kézirata. 1830-ban tagjává választotta a Royal Asiatic Society, amely 1832-től Bengáli Indiai Társaság néven ismert, székhelye pedig Kalkuttában volt. Csoma itt kapott szállást, ideje nagy részét a szótár és a nyelvtan nyomdai előkészítésének szentelve. 1834-ben jelentek meg, 500-500 példányban.

A következő évek tanulmányok írásával és a helyi nyelvek megismerésével, tanulmányozásával teltek, továbbra is magányosan. Csoma nem hagyott fel igyekezetével, és összehasonlító nyelvészeti módszerekkel próbálta alátámasztani a magyar és az ujgur (vagy ahogy akkor nevezték, a jugar) nép rokonságát. Leveleiben többször hangsúlyozta, hogy így szeretné megcáfolni a finnugor–magyar rokonság elméletet, bizonyítva, hogy „a magyar nép igenis Attila népe”. Nem tett le eredeti tervéről, hogy Nagy-Tibeten keresztül az ujgurok földjére utazzon, és 1842-ben el is indult Lhásza irányába. Még el sem érte Tibet határát, amikor maláriát kapott, legyengült, és még az év áprilisában Dardzsilingben meghalt. A helyi angol temetőben van a sírja, amelyet ma is egy azzal megbízott személy gondoz. Ha odalátogatunk, illik adni neki egy kis baksist.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg