Tardoskedden versengtek a pipások

Ráérősen hátradőlni a kandalló mellett a karosszékben, pipára gyújtani, és szép lassan minden gond füstté válik... Valahogy így képzelem a pipázás filozófiáját. És bár jómagam sosem dohányoztam, vaníliaillatú tömény füstben végigszurkoltam Tardoskedden az V. Lassúsági pipaszívó versenyt.

A szerző felvétele

 

A Nyitrai Pipaklub nemzetközi évadnyitó versenyén 16 úriember eregette komótosan a gondűző füstöt. A szabályok értelmében mindenki 3 gramm dohányt és 2 szál gyufát kap, nagyobb versenyeken egyforma tömőkét és pipát is. Az első öt percben a pipás elkészíti a dohányt, megtömi a pipát, majd egy perce van meggyújtani. Ha eddig minden simán ment, és nem esett ki máris, óvatosan szív, hogy ki ne aludjon a parázs, de lassan fogyjon a dohány, és a pipa se forrósodjon túl – egyszóval ennek is megvannak a maga fortélyai. A lényeg, hogy ő szívja a legtovább. A világrekord 3 és fél óra.

 

Gentlemanek sportja

Az érsekújvári Tonka Lászlónak 1 óra 20 perc a személyes rekordja, legpechesebb az egyik tavalyi magyarországi versenyen volt, ahol az egyik gyufája eltört, a másik kialudt... – megszívta, na. Négy éve hódol ennek a szenvedélynek, barátnője kérésére váltott a cigiről pipára. A hölgy egyébként számos verseny hivatalos bírója. Állítják, hogy a jó minőségű dohányfüst kellemes illatú. Kedvenceik a meggy, a vanília, a pezsgő és az eper, a Sunday of Fantasy aromák. Lacinak saját pipagyűjteménye van. A 67 darab között kubai, dominikai példányok is találhatók. Nyitrán havonta egyszer találkozik klubtársaival, ilyenkor újfajta dohányokat kóstolgatnak, megvitatják, kinek milyen új pipája van. Azt mondja, ez a gentlemanek „sportja”.

 

Meghosszabbítja az életet?

Lantos Péter Magyarországról, az Aranyfüst Pipaklubból érkezett fiával, Lango Istvánnal, akinek ez volt az első versenye. Ők edzettek is, megszerezték a versenydohányt, és bizony, a fiú túltett az apán. Több mint tíz perccel tovább maradt versenyben.

Elsőnek a hazai Száraz Róbert esett ki a 31. percben. Bár teljes erőbedobással a helyieknek szurkoltam, mégsem bántam, mert így alkalmam nyílt Robi személyes keverékeit szagolgatni. Levendulamagot, bodzavirágot is kever a dohányba, hogy illatosabb aromát kapjon. Elárulta, víz helyett konyakkal is nedvesíthető a dohány, hogy még finomabb legyen az eredmény. És az ő barátnője is kimondottan kedveli a szakállába ivódott dohányfüstöt.

Ruzsik István 1 óra 23 percnél önként feladta a versenyt, mert úgy látta, személyes rekordja (1:56) úgysem dől meg, s ebben a mezőnyben ezzel az eredménnyel is lepipált mindenkit. „Bennem nincs meg a kellő versenyszellem, nem is igazán élveztem a megmérettetést – magyarázta –, ciki, hogy nyertem, mert szervező vagyok. Varga Károllyal közösen indítottuk öt éve ezt a versenyt, most Robin és rajtam kívül Vanya Péter és Kurucz Péter küzdött a tardoskeddi csapatban. Ez számomra hobbi. Nagyon időigényes hobbi. De nem baj, mert azt mondják, az az idő, amit pipával töltesz, meghosszabbítja az életed.” Itt és most készséggel elhiszem, bár sejtem, hogy egy tüdőorvos mit mondana rá.

Bizonyára sokat segített a hazaiaknak, hogy saját szurkolójuk is van, Vanya Zoltán. Ő ugyan nem pipázik, több éve a cigarettát is letette, de egyszer elhívták egy modori versenyre, s azt mondta, ez az egész akkora „ökörségnek” hangzik, hogy megnézi. Azóta is jár rendszeresen. Hogy mi benne az élvezet? „Nyugalom, humor, jó társaság jellemzi ezeket az összejöveteleket” – mondja. Taps helyett egyébként a tömőkével kopogtatnak a társak, ha valaki bejelenti, hogy kialudt a pipája. Hiszen a versenyzők keze nem szabad.

Igor Escher, a Nyitrai Pipaklub elnöke kicsit csalódott volt, mivel rekord nem született, de kiemelte a Gesztenye kávézó kellemes, családias hangulatát. 2003-ban a klub alapítói és a tavalyi világbajnokság házigazdái között volt. Gazdag történelmi pipagyűjteményüket számos múzeumban kiállították, látható volt már a határon túl is, például Tatán.

Elmondhatom: együtt lélegeztem a pipasport éllovasaival. Szinte lelassultam magam is. Otthon ugyan füstölögtek a büdös bagószag miatt, amikor megjöttem, de én csak az oklevelem lobogtattam. Mert én is kaptam a verseny végén, bizony. Ilyen nagy megtiszteltetés ért. Köszönöm.

Benkő Tímea

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg