Az első magyar chartás

Gombík Róbert szentpéteri plébános 

Somogyi Tibor felvétele

Gombík Róbert szentpéteri plébános volt negyven éve az első szlovákiai magyar, aki aláírta a Charta ’77 polgárjogi nyilatkozatot. Nem hősiességből, hanem benső kényszerből, és mert a titkosszolgálattól való megkísértés után magának is be akarta bizonyítani: maradt benne annyi bátorság, hogy az elvei szerint cselekedjen. Drágán megfizetett érte, a válságos pillanatokban övéi is magára hagyták, ma mégis azt mondja, hogy semmit sem bánt meg.

 

A zsolnai közlekedési főiskolára járt, és három szemeszter után onnan jelentkezett a teológiára. Mintha már ez is azt jelezte volna, hogy egész életében kerülővel kell eljutnia a célba.

A saját bőrömön kellett megtapasztalnom, mi nem válik hasznomra; talán mert mások hibáiból képtelen voltam tanulni, és mert nem volt példaképem, tanácsadóm. Azonban sokat olvastam. Ez nehezebb, keservesebb módszer, de a tanulságok mélyebben beleivódnak az ember lelkébe.

 

Honnan jött az indíttatás, hogy a chartásokhoz csatlakozzon? Azt akarta önmaga előtt is jóvátenni, hogy korábban szóba állt a titkosszolgálat embereivel?

Évekig nyomasztott, hogy nem volt erőm kitessékelni őket a plébániáról. A prédikációimra figyelhettek fel, akkor már pozsonyiak is jártak a miséimre Szencre. A szabadságról, az emberi méltóságról sokat beszéltem, és balgán azt hittem, hogy majd rájuk is hatással lehetek. Szándékosan soha senkire nem mondtam semmi terhelőt, de ma már tisztában vagyok azzal, hogy így is hiba volt. Amikor a rendszerváltás után szembesültem az aktámmal, akkor szakadt rám a felismerés, hogy minden szavamat kiforgatták, úgy értelmezték és használták fel, ahogy nekik megfelelt. A saját csapdámba estem – az lett a vesztem, hogy szeretek beszélgetni, mert hiszek az érvek meggyőző erejében, de a sátánnal nem szabad társalogni. Nemet kellett volna mondanom nekik, de gyenge voltam, és oktalan. Nagyon bántott a dolog még akkor is, amikor látszólag békén hagytak, mert a lelkem mélyén éreztem, hogy ez a gyáva alak nem én vagyok. Amikor először hallottam a chartáról, rögtön tudtam: esély lehet számomra, hogy valamit jóvátegyek.

 

Az aktív politizálás és a rendszerrel való szembeszegülés az egyházi vezetők szemében súlyos véteknek számított annak ellenére, hogy az állam nyíltan egyházellenes volt. Hogyan tudta ezt összeegyeztetni a papi engedelmességgel?

Úgy, hogy olvastam a második vatikáni zsinat határozatait, és azokban szó sem volt arról, hogy a papok nem vállalhatnak társadalmi szerepet. Sőt, arra buzdított bennünket, hogy kapcsolódjunk be minden olyan tevékenységbe, amelynek az emberi élet jobbá tétele a célja. Szent Pál szavai is a fülemben csengtek: „Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal.” Ezt csak úgy tudtam értelmezni, hogy szolidaritást kell vállalnom azokkal, akik szenvednek, mert ki merik mondani az igazságot.

 

A Charta ’77 aláírói annak idején titokban szervezkedtek. Hogyan sikerült velük felvennie a kapcsolatot?

A Szabad Európát és az Amerika Hangját hallgattam, onnan tudtam meg rögtön 1977. január 7-én, hogy megalakult a Charta ’77 polgárjogi mozgalom. Amikor pedig a szlovák televízióban olyan bőszen kezdték támadni anélkül, hogy elmondták volna, mit tartalmaz, arra is rájöttem, hogy nagy dolog lehet. Lélekben kész voltam hogy részt vegyek benne, csak azt nem tudtam, hogyan. De a sors ezt is elintézte. Az egyik nap, biztosan szerkesztői hibából, megjelent a képernyőn Pavel Kohout címe. Azonnal leírtam, mentem Marián Zajíček bazini paptársam után, és másnap este a misét követően el is indultunk Prágába. Előtte megbeszéltük, hogy akkor is vállaljuk döntésünk következményeit, ha az életünket kell adni érte. Ma ez patetikusan hangzik, de akkor volt realitása. Hajnalban értünk oda Kohouthoz a svájci követségre. Igencsak meglepődött, amikor mondtuk, hogy miért jöttünk, de fogadott.

 

Nem is gyanakodott, hogy esetleg provokátorok?

Mai ésszel már én sem tudom ezt felfogni, de akkoriban több volt az emberekben a bizalom. Talán az őszinte egyszerűségünk oszlatta el a gyanút: jöttünk, kértünk és kaptunk. Pavel Kohout azonnal behívott, még a személyi igazolványunkat sem nézte meg. Beszélgettünk, aztán átadott egy csomó dokumentumot, amelyeket itthon éjszakákon át gépeltek a hívők. Érdekes, hogy rájuk soha nem kérdeztek a titkosok.

 

Önöknek hogyan akadtak a nyomukra?

Úgy terveztük Mariánnal, hogy hozzánk hasonlóan gondolkodó papok között fogjuk terjeszteni a dokumentumokat. Hogy minél kevésbé legyen gyanús a dolog, postán adtuk fel őket. Játék pecsétnyomókból gyártottam egy Slovenská kniha feliratú bélyegzőt, mintha könyveket küldenénk, és magunknak is feladtunk egy-egy példányt, hogy biztosak legyünk abban, eljutnak-e a borítékok a címzettekhez. Nem kaptuk meg, ahogyan mások sem, ez hamarosan kiderült, de mi mindenkit személyesen felkerestünk, és elmondtuk a Charta céljait. Még Július Gábriš püspöknél is voltunk, de nem találtunk megértésre. Csak a mosdóban merte elmondani, hogy úgy el fognak taposni bennünket, mint a svábbogarakat. Inkább magát féltette, mint minket. Ebben biztosan közrejátszott az is, hogy amikor még a letartóztatásunk előtt behívatott, és megtiltotta, hogy Prágába járjunk, idegességemben beolvastam neki, hogy ha az egyházi elöljárók tennék a dolgukat, mi nem ülnénk itt.

 

Ekkor már tudták, hogy figyelik önöket?

Sejtettük, mert egyszer behívtak kihallgatásra, és nagyon kínálgattak innivalóval, mert az ujjlenyomatunk kellett nekik a pohárról. Ez csak később derült ki, ahogy az is, hogy Marián kollégám főnöke, egy azóta elhunyt esperes elárult bennünket. Marián naivan mindent elmondott neki, mert megbízott benne, az esperes meg félelmében vagy buzgóságból feljelentett – a levele ott van az aktánkban. De azért nem ért meglepetésként a házkutatás, úgy éltünk, hogy mindennap vártunk rá. Amikor 1978. február 28-én reggel hétkor becsöngettek, már el volt készíve a táskám a szappannal, fogkefével, borotválkozóeszközökkel.  

 

Találtak önöknél valamit?

Nálam nem, mert a székek ülőkéjének kárpitja alá raktam az iratokat, rajtuk ültek. Mérgükben a Rómából küldött vallási témájú könyveimet és két írógépemet foglalták le. Hajnalban pedig engem is beültettek a Volgába, elvittek Komáromba, ahol az édesanyámtól örökölt garzont is átkutatták, majd onnan vittek Pozsonyba. Mariánt akkor már kihallgatták, ő meg az igazság védelme jegyében bizonyos dolgokat büszkén be is vallott. Nekem ekkor már voltak tapasztalataim, csak elkezdtem a mondatokat, és hagytam, hogy ők fejezzék be, nehogy többet mondjak, mint Marián. Estére átvittek az előzetesbe, máig emlékszem, hogy disznósajtot kaptunk vacsorára hagymával. Őszintén megmondom, nagyon jól éreztem magam. Talán attól, hogy ki tudtam állni az elveim mellett; azt hiszem, akkor oldoztam fel saját magam. Egyetlen dolog aggasztott: hogy el fogják kobozni az autómat, mert azzal követtem el a bűntényt. Az volt az egyetlen vagyontárgyam; ahogy kiengedtek, azonnal át is írattam másra.

 

Hány napot töltöttek börtönben?

Csak négyet, mert Prága közbelépett. Husák akkortájt járt Németországban, és ott kijelentette, hogy a Charta ’77 miatt senkit sem üldöznek, és nem is fognak. Ma már úgy látom, nem akartak mártírt csinálni két papból. Ján Čarnogurský volt az ügyvédünk, valamivel később miattunk zárták ki a kamarából. Akkor még helyén volt az esze és a szíve; nem tudom, mi történt vele az utóbbi időben. Alighanem minden értéket felülírt benne a nacionalizmus. Nagy kár.

 

Amikor kikerültek a börtönből, hogyan fogadták önöket a feljebbvalóik?

Óvatosan, mindenki kerülgette ezt a témát. Egy évig folyton kihallgatásokra jártam, hetente kétszer is bevittek, a leveleimet felbontották, távollétemben négyszer átkutatták a lakásomat, és másfél évig huszonnégy órás megfigyelés alatt voltam. Akkoriban a szocialista Csehszlovákia első számú ellenségei közé tartoztunk. A szocialista rendszer felforgatása volt a vád ellenünk, öttől tíz évig tartó börtönbüntetés járt érte. Soha nem tudtam, mikor jönnek, meddig tartanak bent, kiszámíthatatlan, tervezhetetlen volt az életem. Itt-ott kaptam Németországból borítékban 50, Tuzexben beváltható bont, a Charta így gondoskodott rólunk. Kohout aztán mondta is, hogy hagyjuk az egészet, a mi küldetésünk más, de akkor már késő volt. Az állami hatóság 1978. szeptember 15-én megvonta a papi működési engedélyem.

 

Kapott valami támogatást, bátorító szót az egyháztól?

Nem, semmit. Amikor már hosszú ideje nem volt munkám, elmentem Gábriš püspökhöz, hogy legalább kertésznek vagy takarítónak vegyen fel. Azt mondta, hogy ez lehetetlen. Meg sem kérdezte, miből élek; ebből megértettem, hogy már nem vállal közösséget velem. Teher voltam számára, mert a szocialista Csehszlovákiában püspök is csak úgy lehetett valaki, hogy együttműködött a rendszerrel. Bartal Károly későbbi jászóvári apát és Burián László barti plébános segítettek, ők tartották bennem a hitet, hogy az egyház mint intézmény sem fordult el tőlem.

 

Mennyi ideig nem gyakorolhatta papi hivatását?

Hét évig. A szenci magyar hívek összegyűjtöttek nekem vagy hétezer koronát, és fél évig egy ottani nyolcvanéves néninél laktam, akit azzal ijesztgettek a titkosok, hogy elveszik a nyugdíját. Protekciósan kaptam Pozsonyban egy építkezésen raktári segédmunkási állást, minden reggel fél négykor keltem, és este hétre értem haza. Aztán a véletlen és a Jóisten is segítségemre volt abban, hogy ne legyek mások terhére. Akkor még tíz-húsz évig is várni kellett egy lakásra. A volt esperesem után, aki meghalt, maradt egy lakáskérvény. Szerettem volna átvenni, de Gábriš püspök ehhez sem adta az engedélyét. Megkockáztattam: rátettem a nyomtatványra az esperesi pecsétet, s az illetékes hivatalnak ez is elég volt. Ráadásul olyan személy bírálta el, aki rokonszenvezett velem, és előnyben részesített. Szencen utaltak ki nekem egy lakást, onnan jártam az építkezésre. Később elvégeztem a fűtőtanfolyamot – Ján Budajtól kaptam hozzá a könyveket –, és a dénesdi gyermekkórházban fűtöttem. Ehhez az időszakhoz fűződik az egyik legszebb élményem is: egyszer egy tisztáson miséztem, farönkre terítettem egy tiszta zsebkendőt, az volt az oltár. Egyszer csak elkezdtek körém gyülekezni az erdei állatok: nyulak őzek, fácánok. Ha nem lett volna ott velem valaki, aki maga is látta, azt hittem volna, hogy a képzeletem játszik velem.

 

Vagyis a száműzetésben is pap maradt…

Misét mindennap végeztem, de csak magamnak. Később már felvettem a kapcsolatot ellenzékiekkel, Silvester Krčméry csoportjával, fiataloknak lelkigyakorlatokat tartottam, kirándulni jártunk a Tátrába. Csodálatos évek voltak minden nehézség ellenére, de azt nehezen viseltem, hogy magamra hagytak. A paptársaim elhúzódtak tőlem, mert féltek. Olyan is volt, aki nem nyitott ajtót, amikor becsöngettem hozzá, pedig tudom, hogy otthon volt. Az is megtörtént, hogy egy paptársam nem engedte, hogy nála misézzek, mert attól tartott, a helyi nemzeti bizottságról meglátják az ablakon át az égő gyertyákat. Sok megaláztatásban és kevés megértésben volt részem, de soha nem voltam olyan szabad, mint azokban az években, mert nem volt semmim. Most ahová nézek, mindenhol van valamim, és rettegek attól, nehogy kötődjem a tárgyakhoz.

 

Mikor kapta vissza a működési engedélyét?

1987-ben, de sokat gondolkoztam azon, tegyek-e érte lépéseket. Nem a hivatásomat illetően voltak kételyeim, az bántott, hogy tudtam, bizonyos embereknek le kell kötelezniük magukat értem. Burián Laci bácsi állt ki mellettem, és a ligetfalui plébános, aki jóban volt Miroslav Válek kulturális miniszterrel. Ő intézte el, hogy lassan visszatérhessek. Megint behívtak, azt akarták, írjam alá, hogy elítélem a Chartát; erre nem voltam hajlandó. Válek mégis aláírta az engedélyemet, de kezdetben csak egy két-hétre. Ezekben a hetekben Bartal Károly mellett voltam Érsekújváron segédlelkész, közben pedig lődörögtem fizetés nélkül. Végül Burián Laci bácsi megunta a dolgot, azt mondta, költözzek az üresen álló szőgyéni plébániára. Ő Barton lakott, de Szőgyén is hozzá tartozott, így felvállalt engem. Amikor 1987-ben Laci bácsit áthelyezték Párkányba, engedélyt kaptam, hogy káplán lehessek nála, majd másfél év után kineveztek plébánosnak a világ végére, Kisgyarmatra. 

 

Akkor már Ján Sokol volt a nagyszombati érsek. Ő hogy viszonyult önhöz?

Soha nem volt köztünk nyílt konfliktus. Ez, gondolom, annak is köszönhető, hogy a bátyám a Szent Konstantin Lovagrend tagja. Sokol érsekkel összejöttek egy nagygyűlésükön, és elbeszélgettek. Ráadásul akkor Gombíknak hívták a szlovák hadsereg légierejének főparancsnokát. Ján Sokol azt hitte, rokonom, én pedig ráhagytam. Tudta, hogy sok vezető politikussal, volt disszidenssel jó kapcsolatban vagyok, hát nem piszkált.

 

A szlovákiai katolikus egyház papjai és püspökei közül talán egyetlenként állt ki a hívei elé, hogy bevallja ügynöki múltját. Miért nem általános gyakorlat ez egy olyan intézményben, amely az igazságot hirdeti? 

Én nem tudtam élni ezzel a tudattal, de mások, úgy látszik, tudnak. Igen, nehéz kiállni az emberek elé, főleg, hogy úgyis tudják, és a hallgatás csak erősíti a gyanút, a találgatásokat, de épp ezért elkerülhetetlen. Az érintetteknek kell elmondaniuk, mik voltak a szempontjaik, a félelmeik, a tévedéseik. Ehelyett az egyházban ez tabutéma, vagy csak olyan értelemben esik szó róla, mennyi jót tettek, mi mindent megmentettek azok, akik békepapok voltak, együttműködtek az egyházi titkárokkal és a titkosszolgálattal. Mintha nem akarnák tudatosítani, hogy nem rajtuk, hanem a hatalmon lévők szándékain múlott, mit mire használnak, hogyan értelmeznek. Ma már úgy vélem, személyes integritás kérdése, ki mennyire vállalja vagy takargatja, magyarázza a múltját. A szabadsággal csak akkor tud élni az ember, ha önmagában meghúzza a választóvonalat: mi a jó, az igazságos, és mi az, ami már elviselhetetlen. Onnan kezdve, hogy ezt tudja, már nincs számára mentség – cselekednie kell.

 

Mi volt nehezebb, a száműzetés vagy a visszatérés hétévi civil élet után?

Folyton küzdenem kellett önmagammal. Talán meg kellett volna várnom 1989-et, mert meg voltam győződve, hogy a kommunizmusnak csakhamar vége lesz, akkor senki nem került volna kényelmetlen helyzetbe miattam. Most úgy érzem, mintha újra a pályám elején volnék. Mindig a megértést, az igazságot, szeretetet kerestem, hirdettem, és ismét ezek hiányoznak leginkább az életünkből. Ugyanaz a közhangulat kezd kialakulni, mint a múlt század hetvenes éveiben, az emberek félnek véleményt nyilvánítani. Elhatalmasodott köztünk az anyagiasság, az irigység, ami csak gyűlöletet szül. Nem tudom, mi lesz ebből a kiút, mert hősnek lenni nagyon nehéz még akkor is, ha az adott pillanatban úgy érezzük, nem tehetünk másként. Utána viselni kell döntéseink következményeit, és ezzel mindig egyedül marad az ember. 

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!