Gyermeki lélekkel kérdezem, miért?

És amikor már azt hisszük, mindenki megérett arra, hogy lépjünk egy szintet, miért esünk vissza mindig legalább ötöt?

Somogyi Tibor felvétele

 

Miért nő a fű, hogyha majd leszárad? Miért szárad le, hogyha újra nő? Vagyis hát ezt nem is én kérdezem, hanem Babits Mihály? Miért van az, hogy amióta az emberi emlékezet, azóta ugyanazok a meghatározó kérdések merülnek fel újra meg újra? Miért, hogy soha nem érkezik rájuk egy általánosan elfogadható és elfogadott válasz? És amikor már azt hisszük, mindenki megérett arra, hogy lépjünk egy szintet, miért esünk vissza mindig legalább ötöt?

Miért az emlékek, miért a multak? Miért a lámpák és miért a holdak? Miért könnyebb hinni a hazugságnak, mint az igazságnak? Hogy az Igazság és a Hazugság meséjét lelkesen és egyetértéssel terjesztők is saját életükben a Hazugságnak hiszik el, hogy igaz? Miért az, hogy a leírt, olvasott szövegből nem azt értjük meg, amiről szól, hanem egy szavát kiragadva, egész más kontextusba helyezve értelmezzük olyanná, amilyen nekünk éppen megfelelne? Miért nem fordítunk egy kicsivel több időt a szellemi belsőnkre, miért nem gondolkodunk, mielőtt megszólalnánk?

Minek az árok, minek az apályok? S a nap, ez égő szizifuszi kő? Miért beszélünk mindig másról ahelyett, hogy a saját gondjainkat oldanánk? Miért csinálunk a bolhából elefántot, ám ha a saját bűnünk elefánt, miért hisszük bolhának? Miért van az, hogy ha kapni kell, tömegével állunk sorban, ha segíteni, tömegesen fordítunk hátat? És ha már hátat fordítottunk, miért kezdjük befeketíteni a segítségre szorulókat? Miért utasítunk el egyből minden, a miénktől különböző véleményt ahelyett, hogy végighallgatnánk, vagy mielőtt végiggondolnánk?

Miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? Miért szeretjük jobban a tartalmatlan, azaz üres, könnyű szórakozást, mint az igényesebb, maradandó lelki-szellemi táplálékot? Miért fektetünk annyi pénzt, időt, energiát a külcsínekbe, és miért hagyjuk kiszáradni a belbecseket? Miért gondoljuk azt, hogy a fényes külső eltakarja az igazi nincstelenséget? Miért hisszük, hogy a szépség csak szemmel érzékelhető? Miért adunk a csecsemőnkre márkás sportcipőt, melyet egy hét alatt kinő, hogy adhassuk a másikat, a még menőbb márkájút? És miért van időnk ezek után a hiábavalóságok után kajtatni, és miért nincs időnk beszélgetni, játszani vele csecsemőkorától szinte soha, miért nincs időnk mesélni neki?

Ez a sok szépség mind mire való?

Miért nem tanulunk a történelemből? Miért nem tanulunk elődeink hibáiból? Miért nem tanulunk a környezetünkben történtekből? Miért nem tanulunk a saját tévedéseinkből? Miért nem hisszük el a figyelmeztető szót? Miért nem fogadjuk el a szakember tanácsát? Miért inkább azt követjük, amit a javasasszonyok mondanak? Azok, akik arra biztatnak tovább, amit amúgy is teszünk, tenni szeretnénk? Miért nem gondolunk arra, vagy miért nem hisszük el, hogy ha most mi nem fordulunk szeretettel gyermekeink felé, ha nem beszélgetünk velük folyamatosan, hamarosan ők fognak ugyanígy viselkedni velünk, ők fogják azt mondani nekünk, ugyan anya/apa, hagyjál, most nem érek rá?

Minek a selymes víz, a tarka márvány? Minek az est, e szárnyas takaró? Ez mind-mind a kényelmünket szolgálná? Hogy talántán azért vagyunk ilyenek, mert az olvasás, a szövegértés, a gondolkodás, az odafigyelés, a segítségnyújtás, a tanulás, az együttélés, a gyereknevelés, az odafordulás mind munkával jár? Hogy amúgy is gürizünk naphosszat, hagyjanak bennünket ilyen lelkizős hülyeségekkel? Blablákkal? Hogy nagyanyáink nem dolgoztak volna? Ja, hogy nekik nem hozták be ezer látható és láthatatlan kábelen át a világot a döngölt agyagpadlós konyhájukba? És amikor majd ott fekszünk valahol az Úr színe elé való bocsátásra várván, vajon arra gondolunk majd, milyen jó volt nekünk a plázában? Akkor, amikor azt a cuki pici tornacsukát megvettük? A butikban, amikor ránk ment a vágyott nadrág? A muriban, ahol csak a nézését meg a járását kerestük? Meg amikor ahelyett, hogy válaszoltunk volna a kiskamaszunk kérdéseire, leültettük a gép elé, hogy mi nézhessük a magunkét? A magunk gépében mások kisgyerekeinek képét, mások vacsoráját, mások nyomorúságát? Vagy mégis csak arra fogunk gondolni árván: miért a végét nem lelő idő?

Ami szép, az nehéz.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő