Marosz Diána: Anya, beszélj halkabban!

Átlagos délután. Gyerekeim társaságában igyekszem a zeneiskola felé. A legkisebbet kendőbe kötve viszem, nagyobbik lányom a kezemet fogja, másik oldalamon a fiam lépked. Időnként egy pillanatra elfeledkezik magáról, és megengedi, hogy megfogjam a kezét. Aztán föleszmél, s rögtön visszahúzza. 

Tizenegy éves – a kamaszkor már a küszöbön áll. Beszélgetünk. A fiam szemmel láthatóan ideges. Állandóan rám szól: „Anya, beszélj halkabban!” Pedig nem szoktam kiabálni. Körülöttünk járókelők, senki nem figyel ránk. Akkor mi a baj? Tulajdonképpen csak egy apróság. A nyelv, amelyen beszélgetünk: magyar. A várost, ahol sétálunk, Zsolnának hívják.

Nagyon szeretem a szlovák nyelvet. Ennek ellenére mindig is világos volt számomra, hogy a gyerekeimhez magyarul fogok szólni. A magyar az anyanyelvem. Amikor magyarul beszélek, nincsen akcentusom. Ezen a nyelven ki tudok fejezni olyan árnyalatokat is, melyeket szlovákul sohasem leszek képes egészen pontosan visszaadni. Azt szeretném, ha a gyerekeim ismernék a magyar irodalmat. Azt szeretném, ha tudnának beszélgetni a magyar nagyszüleikkel.

Hogyan reagált a kétnyelvűségünkre a környezetünk? Sokan csodálkozásuknak adtak hangot, hogy a gyerekek tényleg értik „ezt a halandzsát”. Egyik ismerősöm bizalmasan elmesélte, hogy az ő apja is magyar, de a lányait tudatosan nem tanította meg magyarul, nehogy Zsolnán félniük kelljen.

Elsőszülöttünk még nem volt kétéves, amikor egyszer busszal utaztunk. Éppen a vasúti híd alatt kaptunk pirosat. A motor zúgása alábbhagyott, a fiam pedig a beállt csendben elkiáltotta magát magyarul: „Szia, alagút, hová mész?” Óvatosan körülnéztem, de az utasok arcán nem látszott semmi különös.

Talán hároméves lehetett a fiunk, amikor az ügyeleten kötöttünk ki. Felszúrták a fülét, magas láza volt. Magyarul nyugtatgattam. Az asszisztensnő mintegy viccből megkérdezte, ismerem-e a „Szlovákiában szlovákul!” mondást.

Egyszer pozsonyi magyar filmesek kerestek föl bennünket. Készítettek rólunk egy rövidfilmet, melyet aztán a szlovák televízió magyar nemzetiségi adásában vetítettek le. A riporter hölgy a filmben azt kérdezte a fiamtól, milyen nyelven beszél. Ő azt válaszolta, hogy anyával csak magyarul, apával csak szlovákul. A stúdióban ott ült Hunčík Péter pszichiáter, aki kommentálta a kisfilmet. „Nagyon kedves, hogy a kisfiú ilyen magabiztosan használja a magyar nyelvet, de meglátjuk, mi történik majd, amikor közösségbe megy, és kapcsolatba kerül a zsolnai valósággal” – mondta prófétai színezettel. Szívembe véstem a szavait, mint Mária Simeon jóslatát...

Amikor Sebestyén hatéves lett, érezhető volt, hogy már érzékeli a szlovák–magyar konfliktust. Egyszer egy hatalmas fejet rajzolt nekem éles fogakkal, és odaírta magyarul: „Megeszlek, te magyar, mert én szlovák vagyok!”

Akkor kezdett iskolába járni, amikor Zsolnán minden sarkon a Szlovák Nemzeti Párt óriásplakátjai virítottak: „Nem akarunk a Felvidéken élni!”, „A Tátrától a Dunáig szlovákul!”. Egyre gyakrabban jutottak eszembe Hunčík Péter szavai. A fiam ugyanis elkezdte visszamondani, amit az osztálytársaitól hallott. Otthon olyan szlogeneket szajkózott, mint „A magyarok hülyék!” („Maďari sú magori!”). Amikor érte mentem az iskolába, szégyenkezett, és kérte, ne beszéljek vele magyarul a társai előtt. Ez rosszulesett, de bíztam benne, hogy csak átmeneti időszak. Így is történt. Mire 9-10 éves lett, az osztálytársai már hozzászoktak, hogy magyar az anyukája, és ő is tud magyarul. Már nem találták ezt sem nevetségesnek, sem furcsának. Sőt, idővel némi tiszteletet is kivívott magának. Ennek ellenére máig figyelmeztet, ha Zsolnán sétálunk, hogy beszéljek halkabban.

Két évvel fiatalabb húga egészen más természet. Kicsi kora óta büszke rá, hogy ő magyar is, meg szlovák is. Az osztálytársak vagy a tanárok esetleges magyarellenes megjegyzései sem tudják kizökkenteni lelki egyensúlyából.

A gyerekeinkkel sokat beszélgetünk arról, miért nem szeretik a szlovákok a magyarokat, és fordítva. Hiszem, hogy egyszer elül a vihar a lelkükben, és képesek lesznek értékelni kettős identitásukat.

Időnként arról álmodom, hogy olyan helyen élünk, ahol a többnyelvűség normális állapot, és az élet szerves része. Ahol a gyerekeknek nem kell a szüleiket figyelmeztetniük, hogy beszéljenek halkabban…

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!