Ember, aki Csovek

Ember Márk, az idősebb Pásztor

Talabér Tamás felvétele

Rendíthetetlen csapattag, mégis önálló, karakteres vörösinges Ember Márk idősebb Pásztora a Vígszínház átütő sikerű előadásában, A Pál utcai fiúkban. Zenés produkcióban nem elég, ha csak prózában formátumos a színész. Énekben és mozgásban is jelesül kell teljesítenie. Az anyai ágon szerb, apai ágon magyar színész frissen szerződtetett tagja és nagy nyeresége a társulatnak, hiszen az említettek mellett több hangszeres zenész is. A tévénézőknek már az Egynyári kalandból is ismerős lehet, a moziban pedig a wellhellós slágerekből szőtt Sohavégetnemérős egyik balatoni bulizója, de már kész a következő film is, amelyben szerepet kapott. Minden idők leghírhedtebb magyar bankrablójának, Ambrus Attilának a cimboráját játssza benne.

 

Két marokra gyűjti színpadi szerepeit. A Jó estét nyár, jó estét szerelemben többször vált figurát. A dzsungel könyvében ő Sír kán, a Földrengés Londonban fiatal dokijaként és a Szentivénéji álom Lysandereként még mélyebbre áshat magában. Einstandoló öccsével A Pál utcai fiúkban a Füvészkert medencéjében merül alá, hogy aztán „vörös cápaként” fitogtassa erejét, miközben azt énekli: „Rend lesz, tesó! Új rend, tesó! Készülj, tesó! Maholnap itt az óra! Tavaszra virradóra.”

 

Félig magyar, félig szerb. Papíron.

Egyébként ott sem. Apám negyvenvalahány évesen átkeresztelkedett. Felvette a pravoszláv vallást. Ő is ugyanabba a budapesti szerb iskolába járt, ahová anyám, akinek a szülei szerbek voltak. Apámat azért íratták szerb iskolába, mert az volt közelebb hozzájuk. Ott ismerkedett meg anyámmal, aki akkor volt első elemista, amikor apám első gimnazista. Mivel apám erős volt, az elsősök mindig arra kérték, játsszon velük. Ő meg dobálta őket a magasba. Anyukámnak mondták is mindig a barátnői, hogy »menjünk az Ember Tibihez!« Aztán múltak az évek, édesapámnak felesége lett, született két gyerekük, az én két bátyám, majd újra találkoztak édesanyámmal, aki akkor már tizennyolc éves volt. Mindketten táncoltak a Fáklya szerb–horvát népi együttesben, egymásba szerettek, onnantól pedig elkezdődött egy új történet. Emlékszem apám keresztelőjére. Nem volt az nekem furcsa, mert sok keresztelőn voltam már előtte is. Mi járunk templomba, nagyobb ünnepeken mindig, de más alkalomból is. Elsőtől nyolcadikig szerb iskolába jártam, folyékonyan beszélem a nyelvet. De hogy mennyire vagyok magyar vagy szerb, azzal nem foglalkozom. Ha szerbek között vagyok, akkor magyarnak érzem magam, ha magyarok között, akkor szerbnek.

 

Szülei a Magyarországi Szerb Színház alapító tagjai. Tőlük a színház iránti vonzalma?

Apámból orvos lett, anyámból gyógypedagógus és kozmetikus, aki drámapedagógiát tanít abban az iskolában, ahol az egész családunk tanult. A tizenkét éves húgom is oda jár. Igen, én abban nőttem fel, hogy a szüleim próbákra jártak, szöveget tanultak, a kocsiban összemondtak. A mi közösségünkben a szerb színház nagyon fontos állomás volt. Komoly szerepet játszott és játszik ma is a kisebbségi létben. A szerb általános után dráma tagozatos gimnáziumba jártam, de már magyarba. Önálló akartam lenni. Valahol biztosan zavart, hogy a szerb iskolában állandóan a szüleimhez hasonlítgattak. Nem voltam jó matekból, az az igazság. A gimiben viszont falábúnak éreztem magam.

 

De hiszen A Pál utcai fiúkban úgy táncol, olyan ritmusérzékkel…

… a kreatív ének helyett a kreatív mozgást választottam a gimnáziumban, mert tudtam, hogy ez a gyengém. A tánc. Fejlődni akartam. A színművészetin aztán megismertem a testemet. Ma már nagyon szeretem az olyan feladatokat, amelyek erős fizikai jelenlétet követelnek. A dzsungel könyvében például rettenetesen fontos, hogyan használom a testemet. Ezen nagyon sokat dolgoztam, mert sokáig mindenhonnan azt kaptam, hogy messze esett az alma a fájától. Akinek a szülei éveken át egy országos együttesben táncoltak, az nem lehet botlábú.

 

Otthon, a családban mennyire élnek a pravoszláv ünnepek?

Nagyon. Nálunk minden ünnepből kettő van. Katolikus és pravoszláv. Kiskoromban az ovis társamat hoztam kellemetlen helyzetbe, mert amikor elárultam neki, hogy nekem két Jézuskám van, és mindkettőtől kapok ajándékot, azt mondta, hazudok. Ebből keveredett köztünk a bunyó, majd mentünk az óvó néni után, hogy ő majd igazságot tesz köztünk. Szegényt milyen nehéz döntés elé állítottuk! Megállt előtte két kis kölyök, hogy akkor mondja meg ő, hány Jézuska van. Szerencsére azt felelte: Igen, Márk, neked van egy másik Jézuskád is.”

 

A másik nyelvhez pedig kapott egy másik kultúrát is.

Máté Gábor, az osztályfőnököm is arra biztatott az egyetemen, hogy éljek azzal, hogy szerb vagyok. Időbe telt, míg rájöttem, hogy ez mi mindent jelent, s hogy ettől több lehetek, plasztikusabb. Előbb persze be kell, hogy indítsa valami a fantáziámat. Ha megtanulok valamit, például egy szerb templomi dalt, azt már nem felejtem el. Aztán ha kell, bármikor elő tudom venni.

 

A régi szerb szokások közül melyikre emlékezik a legszívesebben?

Van egy mézes-diós süteményünk, a csesznica. Nem lehet késsel vágni, csak törni. El van benne rejtve egy fél pénz, s aki jó helyen tör belőle és megtalálja, az gazdag lesz. A pénzt aztán bele kell dobni egy pohárba, hogy fialjon meg. Régen a háromkirályok mintájára szalmába rejtették el a gyerekeknek szánt ajándékokat. Az egész házat beszórták szalmával. Mára módosult a szokás, hogy ne kelljen hónapokig takarítani. Kosárban a szalma, az alatt az ajándék.

 

Vecsei Miklóssal, aki Nemecseket játssza A Pál utcai fiúkban, a színpadon gyártanak hangeffekteket a Bűn és bűnhődésben. Szemmel láthatóan jó barátok.

A brémai muzsikusokat játszottuk az Ódry Színpadon. Azt a darabot, a Grimm testvérek klasszikus meséjét teljes egészében átírta az osztályunk. A dalok is a próbákon születtek. Ez volt a harmadéves zenés vizsgánk. Miklós, aki felettünk járt, angolból fordít, de szövegeket is ír, ezért meghívtuk őt. Az én dalomon közösen kezdtünk el dolgozni, akkor találkoztunk először. A Vígszínházban a Haramiákban is együtt szerepelünk.

 

Dés Lászlóval, gondolom, nem a Molnár Ferenc-darabban találkoztak először.

Először A dzsungel könyve lépett be az életembe. Az album. Rengeteget hallgattam. Nyolc-kilenc évesen láttam először az előadást, apám ismerőse révén, a hangpultból. Később Pécsen, a szüleimmel együtt néztem a Valahol Európában-t. Hazafelé, a kocsiban Dés-dalokat hallgattunk. Édesapám dobos. Huszonkét évesen pedig személyesen is kapcsolatba kerültem Dés Lászlóval. Szóltak, hogy vár rám valami a portán. Szerepátvétel. Nézem… Sír kán A dzsungel könyvében. Leírhatatlan érzés volt. Az 1100. előadáson tizedszer játszottam Sír kánt. A Pál utcai fiúkkal is ugyanez a helyzet. Boldog vagyok, hogy benne lehetek. Én einstandolom Nemecseket. Fellázadok Ács Feri ellen. Van pár rossz fiú, akivel azonosíthatnak.

 

Egynyári kaland?

Misi, a vízirendőr. Az egyik főszereplő lány történetét bonyolítja.

 

Sohavégetnemérős?

Független film. Nagyon jó munka volt.

 

A Viszkis?

Antal Nimród, a film rendezője mindig azt mondta, olyan vagyok, mint Tom Hardy. Már a válogatáson is ezt állította. Azóta többen is mondták, hogy hasonlítok rá. Zsoltit játszom a filmben, a viszkis barátját. Nimród végig elképesztő pontossággal dolgozott. Volt egy füzete, amelyben előre lerajzolta, mit akar látni a kamera előtt. Odahívott, hogy: »Nézd meg, így fogsz látszani!« Snittről snittre megmutatta, mit fogok csinálni.

 

Az X Company című kanadai sorozatban náci tisztet játszott.

Vecsei Miklóssal ott is találkoztunk. Ő is bekerült a filmbe.

 

Volt egy komoly rádiós munkája is nemrég. Esterházy Péter Kardozós változatát olvasták fel Máté Gáborral.

Ő a főszöveget, én a jegyzeteket. De volt olyan jegyzet, amely másfél oldalig terjedt. Két nap, órákon keresztül egy öt négyzetméteres térben álltam, ahol a mesterem volt a kollégám. Érdekes tapasztalás volt. Gábor komplett történeteket mesélt el, a jegyzetekben a szerző saját magát szólítja meg, és arra reflektál, amit írt. Ezt kellett személyessé tennem. Aztán a Márk-változatot is megszólaltattuk Esterházytól. Ott az enyém volt a főszöveg, Gábor kapta a jegyzeteket. Rengeteg párbeszédnek kellett hiteles hangot adnom. Nehéz volt, de nagyon élveztem.

 

Szerbiában hányszor fordul meg évente?

Egyre ritkábban. Pedig vannak rokonaink Szabadkán.

 

Mit érez, amikor átlépi a határt? Mintha hazamenne?

Ha azt gondoljuk otthonnak, hogy érzem a nyelvet, akkor igen. Tizenhárom éves koromtól tizenhatig egyébként rengeteget szinkronizáltam szerbül. Szerbiában ugyanis nincs szinkron, csak hangalámondás vagy felirat. Budapesten viszont több szerb anyanyelvű színész van, így három éven keresztül szerb mesékhez adtam a hangomat. Szerbia inkább a közösséget jelenti számomra. A hazám viszont itt van, ahol élek.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!