Félresiklott élet

Ahol az erőszak szinte mindennapos

Sok család él e világon, ahol az erőszak szinte mindennapos. Mégsem mindig kerül napvilágra. A legtöbb szülő szinte beleneveli a gyerekekbe, hogy ami szégyellnivaló otthon történik, azt mások nem tudhatják meg. Andrea, aki sok-sok szenvedés és megaláztatás után erőt vett magán, és elmenekült otthonról, úgy döntött, hogy beszélni fog róla.

„Teljesen a padlón voltam – meséli. – A férjemmel húsz esztendeje házasodtunk össze, én akkor huszonhárom éves voltam, ő kettővel idősebb. Az esküvőt követően az anyjától örökölt családi házban éltünk vidéken; akkorra már kerekesszékbe kerültem. Bár gyermekünk nem született, kezdetben szépen, nyugalomban, megértésben teltek a napok. De nem sokáig, mert a férjem, aki kőműves volt, egyre gyakrabban volt távol hazulról, inni kezdett, s később megtudtam, hogy a játékterem lett az otthona. Kezdetben csak egy-egy pohárra ült be, aztán ez mindennapossá vált, s amikor a játékszenvedélye is kialakult, egyre elviselhetetlenebbé vált a dolog.

Kilátástalan helyzet

A megrögzött szerencsejátékosok élete nehéz, a családjuké, partnerüké még nehezebb. Sőt kilátástalan. Ennek a szenvedélynek a rabjain a külső szemlélő nem veszi észre, hogy baj van, vagy csak későn döbben rá. Nekik az eufóriát nem az ital, hanem a nyerési vágy szerzi. Tipikus történet: Andrea férje is csak azért ült be egy kocsmába, hogy jól érezze magát, majd felfedezve a nyerőgépet úgy érezte, tökéletes eszköz arra, hogy megfelejtkezzen az otthoni gondokról. Aztán már csak azt vette észre, hogy kiürült a zsebe, s miközben megpróbálta visszanyerni az elvesztett pénzt, egyre több ment el. Egyszer csak nem volt honnan előteremteni a további játékhoz szükséges összeget.

Félresiklott az életük, és aztán nem volt visszaút. De ahogy Andrea mesél, bár néha nehéz kibogozni az igazságot, az az érzésem, hogy van, amit elhallgat, mert nagyon fáj. Egyre inkább kiderül, hogy nem is ott siklott ki az asszony élete, hanem jóval korábban. Még csak nem is akkor, amikor fiatalkori szerelme 17 évesen megkérte a kezét, s az anyja elzavarta. A fiú nem akarta feladni, és Andrea keresztapjának azzal állt elő, hogy a lány terhes. Az pedig úgy feldühödött, hogy ütni, rugdosni kezdte Andreát, hogy majd „kiveri belőle azt a fattyút”. Az anyja csak nézte. Hogy nem mert-e a testvére ellen tenni, vagy bűntudata volt, mert maga is „fattyút” hozott a világra, nem tudni. Tény, hogy Andrea soha nem ismerte az apját: anyja Horvátországban járt, amikor teherbe esett vele. Andrea még pici baba volt, mikor anyja férjhez ment, s a mostohaapja örökbe fogadta. De a házasság, amelyből még három testvére – két lány és egy fiú – született, nem tartott soká, Andrea hatéves lehetett, amikor a szülők elváltak. A lányt a nagyanyja nevelte, s addig rendben is volt minden, amíg el nem veszítette őt. A nagymama halála után egyedül maradt a keresztapjával, aki egyben a nagybátyja; ő is alkoholista volt, és szörnyen bánt vele, a lány sokat szenvedett. Az a 17 éves korában történt eset, amelyről beszélt, nemcsak a lelkén hagyott nyomot: a rúgásoktól olyan súlyosan megsérült, hogy a mai napig beszédhibás. Igaz, ennek az oka nem bizonyított. A másik verzió szerint agyhártyagyulladás okozta az artikulációs hibát és azt, hogy – bár föl tud állni, és fogódzva néhány lépést is képes tenni – 17 éves korában kerekesszékbe kényszerült.

Eljátszotta a házat

Andrea férje ivott és szerencsejátékot folytatott, munkahelyéről elbocsátották, s a helyzet odáig fajult, hogy a házukat is eljátszotta: végrehajtó kezére jutott, s a házaspárnak nem volt hová mennie. Andrea anyjához költöztek, aki akkorra már elvált. Az asszony nem mondja ki kerek perec, hogy anyja összeszűrte a levet a vejével, de szavaiból ez tűnik ki. Anyja és a férje folyton eljártak otthonról, kávéházba, strandra, napokat együtt lófráltak. Bár fizikailag nem bántalmazták, soha nem mehetett velük, otthon kellett maradnia, szolgáló volt. Főzött, takarított, mosott, vasalt, a két lánytestvérére is, akikkel az anyja egészen másképp viselkedett. Minden az ő gondja volt, de ennél is szomorúbb az a lelki terror, melyet el kellett szenvednie. Minden pénzét elvették, még öt euróért is könyörögnie kellett, pedig az ő nyugdíjából éltek, vásároltak, s engedélyt kellett kérnie, ha a hűtőből ki akart venni valamit. Azt, hogy mi az anyai szeretet, sosem ismerte, gyerekkorában azért, mert a nagymamájával élt, s később még szörnyűbb volt megértenie, hogy anyja szinte eltaszítja magától. Soha nem tudta megérteni, miért, mert ő a történtek ellenére nagyon ragaszkodott az anyjához. 

Megbénította a reménytelenség

A látszat és a valóság talán sehol sem annyira különböző, mint a lelki erőszak területén. A szenvedő fél nem mer, nem tud lépni. Hallgat, eltitkol, mert attól fél, hogy még rosszabb lesz a sorsa. Andrea is úgy érezte, bolondnak tartaná a világ, ha kiteregetné a családi szennyest, s el se hinnék neki, mert (szerencsére) tettleg nem bántalmazták, nem voltak látható sérülései. Csak a lelke volt sérült. Abban a reményben élt, hogy rossz álom az egész, hogy mindez nem is vele történik meg. Hitt a csodákban – mert sokkal többet nem tehetett.

Egy idő múlva megbénította a reménytelenség. Úgy érezte, nincs ereje, támasza, sem lelki és anyagi lehetősége arra, hogy valami megoldást találjon. Aztán végre rászánta magát a válásra. De a volt férj újra megkörnyékezte – elvégre valamiből élnie kellett –, s Andrea elvakultan visszatért hozzá. A boldogság egy hónapig tartott. A férfi még több tartozást halmozott fel, s ennek az asszony mindmáig issza a levét: ő törleszti az adósságokat szerény rokkantnyugdíjából havi 33 eurójával.

Menekülés egy új világba

Aztán egy szép napon elszánta magát, úgy gondolta, elég a gyötrelmekből, otthagyott csapot-papot, vonatra ült, s a városba ment. Egy barátnője vette oltalmába. Otthonról folyton zaklatták – naponta harmincszor is hívták –, mert nem volt ínyükre, hogy ugrott a megélhetésük, és nincs többé rabszolgájuk. Megváltoztatta a mobilszámát, és lassacskán a barátnő segítségével saját kezébe vette az életét. Egy krízisközpontban befogadták, összkomfortos, akadálymentes szobában él, amelyet a kitanult varrónő saját ízlésére nagy gonddal csinosítgat. Otthonról egy szál nadrágban és dzsekiben jött el, semmit sem hozott magával, nehogy feltűnő legyen. Itt vett magának ruhát, cipőt, mindent, amire szüksége volt, még csecsebecséket, apróságokat is, hogy szebbé tegye új otthonát, amelyben maga takarít, maga főz, maga mos, mindent maga csinál. Nincs másokra utalva.

Időközben barátokra lelt, és azon töri a fejét, hol találna valami munkát. De addig sem unatkozik, hogy hamarabb elszaladjon az idő, takarítgat, tesz-vesz, elbeszélget a többi asszonnyal, eljátszik a gyerekekkel, vigyáz rájuk, ha kell, mindig talál elfoglaltságot. Úgy érzi, lassan elülnek a romboló hullámok, s bár lelkén nagy sebet ejtett a sok megaláztatás, szenvedés, próbál végre emberhez méltón élni.

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!