Szabó Gábor

Autistasegítőként Svédországban

Sármos, energiával teli, és még csak huszonegy éves. Autistasegítő?!... meghökkenek. Sose társítottam volna hozzá ezt a foglalkozást. „Sokan vannak így vele – mosolyog Szabó Gábor –, de a szülőfalumban, Kisújfalun meg akkor lepődnének meg, ha ez nem így volna.” Egy tea mellett beszélgetünk.

 

Kezdjük az elején...

Volt egy Down-szindrómás nővérem, Viki. Húszéves volt, amikor meghalt, én akkor tíz. Gyermekkoromban édesanyám és Márti nővérem nyaranta táborokat szervezett fogyatékkal élő gyerekeknek és felnőtteknek, s ott én is besegítettem; megvan tehát az affinitásom a rászoruló emberek iránt. Mindig is Down-szindrómásokkal szerettem volna foglalkozni, Viki halála óta ez az érzés egyre erősödik bennem. Ha találok megfelelő társat hozzá, szeretnék örökbe fogadni egy downos gyermeket. Ez egyelőre nehéz, mert mindegyikükben Vikit látom.

Aztán középiskolai tanulmányaim alatt szembejött velem a lehetőség testvérem, Márti kapcsolatai révén, aki gyógypedagógus. Általa jutottam az egyik nyári szünidőben Svédországba egy olyan céghez, amely asszisztenseket közvetít ki a családokba, autista gyerekekkel való foglalkozásra. Ők a Son-Rise programot viszik bele a nevelésbe. A szünidei ott-tartózkodásból mára munkaviszony lett.

Mi ez a program, mi a lényege?

Otthon végezhető program, amely a gyermek szerető elfogadásán alapul. Az asszisztensek és önkéntesek a szülőkkel együtt végzik feladataikat a gyermek érdekében. Az autizmusnak (idegi-fejlődési rendellenesség) számtalan megjelenési formája van, megnyilvánulhat csökkent mértékű társadalmi kapcsolatokban, kommunikációs képességekben, abnormális viselkedési mintákban. Lehet ez bizonyos dologra korlátozódó érdeklődési kör, vagy ami még szembetűnőbb, egy- vagy többféle rituális önstimuláció – előre-hátra billeg, kopog, papírt tépked, szokatlan mozdulatokat ismétel, és sorolhatnám. Bizonyos kezelési módszerek erővel próbálják erről leszoktatni az autistát, mi pedig épp az ellenkezőjét csináljuk: nem gátoljuk, hanem csatlakozunk a tevékenységéhez.

Mikor látja, hogy megbízhat bennünk, és barátként tekint ránk, megnyílik. Így sikerül vele szemkontaktust létesíteni, elérjük, hogy ránk figyeljen, és tudunk neki új dolgokat mutatni, tanítani. Szerves része a programnak a fejlesztőszoba, melynek a berendezése rendkívül egyszerű, ingerszegény, hogy ne vonja el a gyerek figyelmét a megtanulandó dolgokról. Lehet, hogy nem minden család engedheti meg magának a fejlesztőszoba kialakítását, de egy kiürített helyiség vagy fürdőszoba is teljesen megfelel. Svédországban erre a célra állami támogatás igényelhető.  

Milyen nyelven beszélsz hozzájuk?

Az autizmus fő jellemzője a verbális kommunikáció hiánya; így eleinte elég volt pár alapszó. Egykettőre össze tudtam kapni olyan svéd szókincset, amellyel már elboldogulok. Jártam egy olyan kilencéves kislányhoz, akinek az 5-6 könyvét körbe-körbe olvastam. Érdekes tapasztalat volt, hogy míg én alig értettem valamit az olvasottakból, a kislány folytatni is tudta a mondatokat; feltételezem, fejből ismerte ezeket a könyveket, szóról szóra. De foglalkoztam egy magasan funkcionáló autista lánnyal is, aki tökéletesen beszélt angolul. A munkatársaimmal szintén angolul beszélünk.

Milyen szaktudás kell ehhez a munkához?

A nyitrai Konstantin Egyetem sürgősségi egészségügyi ellátás szakán kezdtem tanulmányaimat, de két év után otthagytam, mert megviselt, hogy emberek halnak meg a kezeink között. Az elsősegélynyújtást azonban komoly szinten elsajátítottam. Amikor első alkalommal kimentem Svédországba, néhány nap alatt átvettük az alapokat, majd a régi, már tapasztalt kollégákkal együtt foglalkoztunk a gyerekkel. Ez az időszak személytől függően változhat. Mára én lettem a „régi”, sőt a legrégebbi tag ebben a csoportban – a szülők után.

Tavaly decemberben volt szerencsém eljutni az Egyesült Államokba, az Amerikai Autizmuskezelő Intézetbe (The Autism Treatment Center of America) egy tanfolyamra, ahol a technika elsajátításán felül segítettek elfogadóbbá, kreatívabbá válni. Teljesen más szemszögből láttatták velünk ezeket a gyerekeket, az ő világukat, sőt még a saját mindennapjainkat is. 

A fejlesztőmódszert Barry Neil Kaufman és felesége dolgozta ki, akik annak idején azzal szembesültek, hogy fiuk, Raun autista. Nem estek kétségbe annak ellenére sem, hogy a szakértők reménytelennek ítélték a fiú állapotát, hanem kidolgozták ezt a fejlesztőprogramot. Segítségével a fiú megszabadult autizmusától, elvégezte az egyetemet, könyveket ír. Ezt a módszert alkalmazom én is a gyakorlatban. Családias kis cég a miénk, érezhető az előítélet-mentesség, amely a Son-Rise alapját képezi. A csoportos megbeszéléseken sem a hibákat keressük, hanem a minél jobb megoldásokat, természetesen a szülőkkel együtt.

Merre tovább?

Örömöm lelem a munkában, bár rengeteg itthoni dologból kimaradok. Alig látom a családomat, a barátaimat, számos hobbiról le kellett mondanom, mint a motorozás, a tűzoltószervezetben való munka és egyebek. Mondják, hogy ebben a hivatásban hamar ki lehet égni. Egyelőre azonban ezt nem érzem, sőt szeretnék többet megtanulni az autizmusról és erről a programról s minél több szakmai tapasztalatot szerezni. De azért itthon is van éppen elég tennivaló, hiszen augusztus 14-e és 19-e között újra nyári tábort tartunk fogyatékkal élőknek és családjuknak Kovácspatakon.

Bokor Klára

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!