Janković Dóra: A róka titka

Mentünk az oviból haza anyával, most csak ketten. A lakótelepi aszfalton sétáltunk ott, ahol a blinker is van, az útkereszteződés után, ahol a halacskák úsznak a vízben, egészen magasan, szinte alig látni, csak ha nagyon felnézel, és anya kicsit felemel, akkor látni, hogy a szájuk a semmiségbe tátong, száraz űrt harap.

Szabó Eszter fotója

 

És koszos az üveg, és büdös az üzlet, a hónod alatt tartanak, a harisnyából elszabadul a póló, a gondosan betűrt, és érzed a tavaszi hideget, a hideget, ami átjár, és hirtelen megérted, hogy öldökölniük és csatázniuk nincs miért, de kell.

Ma csak ránézünk a cégtáblára. A betűit nem ismerem, de tudom, mi van ott. Anya beszél, iskolába fogok járni, oda, ahová dávidkáért megyünk, és kell választani valamit még. Hogy szeretnék-e hangszeren játszani, vagy inkább rajzolni. Mondjuk, fuvolázhatnék. Bizonyára nem tudja, hogy én nem is tudom, mi az. Nem, énnekem az nem is tetszik. De zongoráznék. A zongora, az tudom, micsoda, de ezt nem mondom hozzá. Hogy azt nem lehet, merthogy az nagyon drága. Akkor rajzolok. Még a furulyát is megkérdezi, de nem, inkább rajzolok.

Továbbmegyünk, a lábunk alatt a föld, fogom anya kezét. A kisposta előtt tesszük a lábainkat egymás elé, így kell menni, néha énekelni hozzá, egy kis dombra lecsücsülünk, hopp. De csak magunkban, hangosan akkor lehet, ha megyünk fürödni. A kád előtt van a hopp. A kispostán mindig kapunk képeslapot, én meg dávidka. Mi gyűjtjük a képeslapot. A dávidnak több van, de én ezért nem vagyok szomorú. Néha zsarol, akkor odaadok neki az enyémből, ezért van neki több. Ő a várososat szereti, én meg a meséset, főleg az állatos meséset meg a diznis meséset.

A kispostának szemben a bokrok mellett megállunk. Nézem a bokrok rügyező ágait, nézem a rügyeket, ezeket a rózsaszerű, zöld teremtményeit az istenkének, és nem értem, hogy lehet, hogy ilyen gyorsan nőnek, hogy nemrég itt még nem volt semmi, és csak anyára tudok nézni, és anya nyugtázza, hogy tényleg nagyon gyorsan nőnek, és nemet válaszol arra, hogy látni-e. Nem. Nem látni. Ami jó, azt sose látni.

De én biztos vagyok benne, hogy nincs így. Muszáj látni, valahogy látni kell. Rajta kell kapni, ahogy a csillaghálóban hánykolódó halak szíve megremeg, rajta kell kapni, ahogy éjjel, anya ujjpercei a lámpakapcsolón, a sötét zörrenő zajában a megrágott farkú egérke után nyúló kéz, az ágytámlán esti mesét játszó lábfej. És ha rajtakapom, ha sikerül rajtakapnom, akkor, de pontosan akkor, amikor ez mind egyszerre, akkor hirtelen odakinn, azt hiszem, növekszik a rügy.

Ha hazaérünk, lehet, rajzolni fogok, amíg apa hazaér dávidkával.

Mondjuk, fákat meg rügyeket.

Tóparti rügyeket.

Halacskákkal.

Csupaszín színekkel.