Vannak még óriáslelkű emberek

Szöveg Gál Sofia, Pográny

Fotolia

Médiapartnere volt a Vasárnap a múlt évi, a 12. Kulcsár Tibor esszéíró versenynek is. Remek esszék érkeztek számos középiskolából, saját kategóriájukban a legjobbakat mi is bemutatjuk. Most az egyik Vasárnap-díjast.

Az ember gyakran érzi magát elveszettnek. Nem tudja, hol van, azt sem, ki ő. Érzések, hangok, összezavarodott elme. Hirtelen törnek elő a megválaszolatlan kérdések, és rájön, valójában semmit sem tud. Tudatlanságban él.

Ezen agyaltam, miközben a megszokott helyemre sétáltam. A város zűrösebb volt, mint valaha, egyre szaporábban vettem a lépteimet.

Az úton veszekedő pár jött szembe. A lány azt ecsetelte, mennyire nem figyel rá a fiú, aki szomorú tekintettel a vihorászó lányokat figyelte. Az átkelőnél egy idős hölgy ácsorgott, már 10 perce, mert egyik autó sem volt hajlandó megvárni, míg lassú lépteivel átkel az úttesten. A következő megállónál meghallottam, ahogy két lány kibeszéli a hajléktalant, amint pénzt próbál kérni, közben igyekszik nem megfagyni a fa alatt ücsörögve.

Gyűlöltem ezt. A városba menni és látni az önző embereket, akik csak magukkal törődnek. Nem akartam olyanná válni, mint ők. Mindig egy kicsit másnak tartottam magamat. Nem akartam beolvadni a mai robotemberek közé. A felszínes fiatalok körébe, ebbe a modern társadalomba, ahol csak bizonyos életformák az elfogadottak, és rögtön lecsúszol a „menőség listáján”, ha nem a legújabb iPhone 7-est tartod a kezedben, és nem viselsz márkás cipőt.

Régen nagyobb lelkesedéssel keltem fel reggelente, de ahogy telt az idő, kezdtem elveszíteni a reményt. Az álmom az volt, hogy egyszer megváltoztatom a világot, szebbé teszem. Vagy nagyobb lett a gyűlölet, és a társadalom évről évre romlik, vagy én vesztettem el a türelmemet. Nem volt erőm folytatni az álmodozást. Meg kellett békélnem ezzel. Abba kellett hagynom az álmaimba való kapaszkodást, mert tudom, sosem fognak valóra válni, hiszen csak egy gyerek vagyok, egy tehetetlen ember, aki egyedül semmire sem képes. Lassan beletörődtem szerencsétlen helyzetembe, s megtanultam kizárni az ilyen embereket, de néha megcsap a világ negativitása. Előtör a sok kérdés, a miértek, s hirtelen tenni akarok valamit, de fogalmam sincs, mihez kezdhetnék.

Ilyenkor kerül sor a menekülési tervemre. Találtam egy nyugodt helyet a városszéli parkban. Általában alig van ott ember, így egyedül lehetek. Belemerülök az élet filozófiájába, megnyugszom, s újra felveszem a hétköznapi védőpajzsomat.

Végtelennek tűnő sétám végéhez értem, de a parkban valami nem stimmelt. Egy lány üldögélt a tölgyfa alatti padon. Úgy döntöttem, melléülök. Egyébként sem volt más választásom – ez az egyetlen épségben maradt pad az egész park területén. A lány kedvesnek tűnt. Hosszú vörös haja kontyba volt összefogva, kis termetű s fiatal, körülbelül annyi idős, mint én. Nem olyan volt, mint az átlag fiatal.

Légzésem felgyorsult, ki voltam fulladva. Olyan látványt nyújthattam, mint egy fuldokló kis malac.

– Jól vagy? Sápadtnak tűnsz – mondta kissé aggódó hangon.

Meglepett. Miért szólítana meg egy idegen? Miért érdeklődik irántam? A felmerülő kérdések előtt gyorsan válaszoltam, ne higgye azt, bunkó vagyok.

– Persze, kutya bajom – na jó, ez elég gorombán hangzott, de nem voltam beszélgetős kedvemben. Elegem volt mindenből.

– Látom, bánt valami. Az emberek általában azért jönnek ide, hogy kiszellőztessék a fejüket. Ez olyan mágikus hely.

– Igen, valóban… gyakran elgondolkodom ezen – kicsit meglepett az előtörő őszinteségem.

– Tudod, van, amikor az ember azt hiszi, mindennek vége, egyedül érzi magát, és menekülni akar. Sokan azt hiszik, minden rossz, ami ebben a világban történik, de gyakran beleesnek abba a hibába, hogy mindent ebből a szemszögből közelítenek meg. Régen én is ilyen voltam – mosolyogva a távolba meredt.

– Hidd el, próbálkoztam én eleget, de rá kellett jönnöm, egy illúzióban élni, ahelyett hogy szembenéznék a valósággal, önmagam becsapása.

– Csak azért, mert mindenki a rosszat várja el, neked még nem kell. Miért van az, hogy meg sem szólalunk, ha valaki mellé leülünk a buszon? Inkább magunk keresgélünk az üzletekben, csak ne kelljen megkérni az eladót. Tudat alatt azt gondoljuk, úgysem segítene, goromba lenne. Néha amikor tetszik valaki felsője, haja, nem mondjuk meg neki, hiszen miért érdekelné egy vadidegent a véleményünk? Azzal a tudattal megyünk el egy jól öltözött fiú mellett, hogy biztosan beképzelt. Egy szőke hajú csinos lány pedig biztos buta, akit csak a külső érdekel. Csupa előítélet. Mindenkit és mindent felcímkézünk. De miért? Talán a szembejövő ember ugyanolyan elveszett, mint te vagy. Lehet egy túlérzékeny lélek, aki szabadidejében önkéntes munkát végez. Nem ismered életének történetét. Nem tudod, ki ő. Igen, sok az önző és felszínes ember, sokan beképzeltek, sokan játszadoznak a másikkal, vagy éppen kihasználnak valakit, megcsalnak, átvernek, ez mind igaz, de mi alapján döntöd el egy idegenről mindezt? Belegondoltál abba, hogy talán éppolyan sebezhető, mint a többségünk, lehet, ő is a helyét keresi a világban. Valószínűleg jóval több a nagylelkű ember, mint mi azt hinnénk – fejezte be hosszú monológját.

Nem válaszoltam. Lehet, hogy igaza van. Nem gondoltam volna, hogy léteznek még önzetlen emberek, és abban a pillanatban ott ült egy mellettem.

– Sokat számít a hozzáállás. Minden nézőpont kérdése – folytatta. – Gondolkodj el ezen! Nem minden olyan rossz, mint amilyennek látszik. Hiszen most itt vagy… van itt egy menedék, ami messze van a stresszes várostól. Itt a természet körülötted, s mindez ingyen van. Nézd meg a naplementét, akár egy kép az Instagramon, csak valóságosabb – tényleg gyönyörű volt. Olyan más. Különlegesebb, mint általában. – Ó, majd elfelejtettem, haza kell érnem vacsorára. Minden jót kívánok, lásd meg az élet csodáit!

– Szia, minden jót neked is! – integettem mosolyogva. Nem tudtam nem mosolyogni, annyira ragadós volt a jó kedve.

Furcsa volt az egész. Hirtelen elfelejtettem, miért ültem azon a rozoga padon. Elfelejtettem, mi elől menekültem. Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem. Nem térhettem vissza a pozitivitásomhoz. Mindig a nagylelkű emberek szenvednek a legtöbbet – a világ paradoxona.

Sötétedni kezdett, éreztem az este hűvös szelét. Úgy döntöttem, hazaindulok. Lépteimet figyeltem: jobb láb, bal láb, jobb láb… Ekkor értettem meg a lány mondandóját. Az öreg néni nem állt már az úttest szélén. Akadt egy jószívű sofőr, aki megállt és átengedte. Nem gondolkodott azon, időpocsékolás-e vagy sem. Egyszerűen megállt. Volt valaki, aki nem nevetett a hajléktalanon, inkább adakozott, és küldött felé egy biztató mosolyt. A fiú talán beteg volt, és nem akarta, hogy barátnője szenvedjen, amikor már nem lehet többé mellette, esetleg nem érezte, hogy elég jó lenne számára. Ki vagyok én, hogy mások felett ítélkezzek? Minden nézőpont kérdése, visszhangzott az ismerős mondat. Az emberek nem olyan rosszak, mint ahogy azt gondolnánk. Most már értem. Mind tudjuk, hogy nem csak jó emberek léteznek, mindenki tudja, milyen gonosz lehet a világ. De vajon tudja mindenki, mennyi csodás ember mellett megy el naponta? Mennyi nagylelkű ember segít át másokat az élet nehézségein? Mennyien adakoznak, hányan próbálnak mosolyt varázsolni szomorú arcocskájukra, vagy mennyien áldozzák idejüket és pénzüket azokra, akik saját magukra vannak utalva? Talán létszámuk jóval kevesebb, de ők annál erőteljesebbek. Akár a csillagok. Apró pici pontok a nagy sötétségbe zárva, de több ezer fényév távolságból is észrevesszük fényüket. S van, amikor nem látjuk őket, de tudjuk, hogy ott vannak.

Nehéz megérteni az embereket, nehéz meglátni az élet értelmét. A világ egy csalódásokkal teli utazás. Néha boldogság áraszt el, néha sírnunk kell. Nem alakulhat minden a tervek szerint, néha kapunk egy kis meglepetést környezetünktől. Vannak az életnek olyan döntő pillanatai, amelyek örökre elménkbe rögzülnek. Az én pillanatom ez volt. Ezután naponta elsétáltam a parkba, de egyszer sem jött el az ismeretlen lány. Mintha köddé vált volna. Mintha nem is létezett volna. Talán az elmém szüleménye volt, talán egy angyal, aki egy üzenetet tolmácsolt. Bármi legyen az igazság, köszönettel tartozom neki.

Vannak percek, amikor fel akarnánk adni. Aztán történik valami, ami megváltoztatja véleményünket. Rájövünk, a bennünk égő tűz sosem alszik ki, csak meg kell találni a megfelelő személyeket, akik emlékeztetnek arra, mennyire erősek is vagyunk. Vannak óriáslelkű emberek, akik önzetlenül teszik ezt. Korunk angyalai, akik mellettünk állnak, s fényt hoznak az örök sötétségbe. Ott vannak, amikor minden elveszettnek látszik. Ők azok, akik megmutatják, miért kell hinni és bízni. Mert a jó mindenben ott bujkál. S ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes élni.

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!