Segítsünk Dávidkának!

A 13 éves borsi Marczin Dávid születése óta gyermekbénulásban szenved, csak járókerettel tud közlekedni. 

Urbán Klára felvétele
Aki segíteni szeretne Marczin Dávidkának,

az a következő számlaszámon megteheti: SK 290900 0000 000105787487

Jó kedélyű, kedves, értelmes kisfiú, de néha elfogja a szomorúság. Kis vendéglátónknak most éppen nagyon jó a hangulata. Szívesen elviccelődik. Elmagyaráz mindent, hogyan írjam a nevét, hogy apjával és anyjával autóval jár iskolába, sőt meglep azzal, hogy kitavaszodván már maga is elmegy biciklivel. „Háromkerekűvel” – teszi hozzá az édesanyja. Dávidka hetedikes a helyi alapiskolában. Tetszik az iskola, meg a barátai is jók hozzá – tudom meg. Mellesleg megjegyzi – az anyuka jót nevet rajta –, hogy egyelőre még nincs barátnője.

Marczinéknak három gyermekük van, egy 29 és egy 20 éves lány, mindkettő Kassán lakik, az idősebb áprilisban vár babát. Dávidka a várva várt fiú. Vele az édesanya veszélyeztetett terhes volt. „Rendszeresen jártam tanácsadóba. A nyolcadik hónapban a vizsgálatot követően leszakadt a placenta, és bevéreztem – meséli. – Hívták a gyorsmentőt, persze az késett, mire beértünk Királyhelmecre, már vártak, és gyorsan császármetszéssel szültem meg a gyereket, egy kiló kilencven dekával. Mindjárt elvitték Kassára, de közvetlenül nem vettek észre rajta semmit. A következmény azonban nem maradt el: Dávid gyermekbénulásban szenved. Ezt csak később derítették ki, hat-hét hónapos korára.” A szülők már előbb észrevették, hogy valami nincs rendben vele, nem úgy mozog, nem úgy fejlődik, ahogy kellene. Sokáig nem ült, több mint egyévesen csak csúszkált a földön, még négykézláb sem tudott haladni. Mentálisan nem volt probléma, ügyes volt, nagyon hamar beszélt.

 

Mindent megpróbáltak

Kezdetben azt hitték, pár hónap, és megoldódik a probléma. Sajnos, másképp alakultak a dolgok. Mikor kiderült a kisfiú diagnózisa, a szülőknek fogalmuk sem volt arról, mi vár rájuk. Mindennek utána kellett nézniük. Az orvosok annyit mondtak, hogy létezik néhány terápia. Elküldték őket Tőketerebesre rehabilitációra, a gyakorlatokat otthon is tudták a gyerekkel végezni. Egyébként csak azt tanácsolták, derítsék ki, hogy a többi szülő mit csinál. Maguknak kellett utánajárniuk mindennek, hogy merre induljanak, milyen intézmények léteznek, ahol segítséget kaphatnak.

Az évek során sok mindent megpróbáltak: Vojta-módszerrel kezdték, de mint az édesapa mondja, az túl kemény volt, és nem sokat használt. „Nagyon sírtam, ahogy egyenesítették ki a lábam, nekem az nagyon fájt” – szólal meg Dávidka, aki akkor öt-hat éves volt. Most már nem sír, már kibírja – teszi hozzá. Sátoraljaújhelyre Dévényi-terápiára járt, azt már jobban viselte. Sárospatakon és Miskolcon is próbálkoztak – itt egy gépecskét kapott, amely javította a testtartását –, majd Kovácsfalvára került. Itthon naponta rendszeresen tornázik, hogy az izmok ne merevedjenek meg még jobban, ne húzódjanak össze. A fiúcskának van egy tornagépe, néha anyu vagy apu ellenőrzi, hogy jól végzi-e a gyakorlatokat, de most már egyedül is tudja végezni őket. „Néha hazudok – húzza össze magát, tudván, hogy rossz fát tett a tűzre –, de utána megbánom. Ha tornázom, egy picivel jobban járok.” Nemcsak a járás esik nehezére, sokszor fájdalmai is vannak, főleg, ha emeli a lábát. Az igazság az, hogy rendesen nem is jár egyedül, nem tudja tartani az egyensúlyt, ha elindul is, elesik. „Van, amikor még a járókerettel is” – Dávid ezt úgy mondja, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. A jobb kezével is gondok voltak, így ballal csinál mindent, bár a kezelések után már a jobbot is tudja használni. „Van, amikor csúnyán írok, mert sietek – közli őszintén. – Emiatt néha meg is szidnak.”

 

Minden pénz a kezelésre megy el

Az évek során az apuka, József szerint legtöbbet a pöstyéni Adeli központban segítettek Dávidkának. De az rengeteg pénzbe kerül: egy kéthetes kezelés háromezer euró. A család ugyan minden pénzét a kisfiúra költi, de ez sem elég. A cukorbeteg anya félrokkantsági nyugdíjából és a Tiszacsernyőben vasutasként dolgozó apa fizetéséből még megélni is nehéz, nemhogy egy arra rendszeresen rászoruló beteg gyermek kezelését fedezni. A hazai szociális rendszer pedig még korántsem tökéletes. Erről Marczinék sokat tudnának beszélni. „Állandóan próbálok segítséget kérni az alapítványoktól. Most is negyven levelet küldtem el – mutat Valika egy egész halom papirost. – Ha jól tudom, 166 alapítvány van Szlovákiában, de azok sem segítenek örökké. Már tizenhárom éve csinálom, nem úgy van, hogy minden évben kérhetek. Mennénk mi, vinnénk mindenüvé, ahová lehet, de mindenütt fizetni kell. Másképp szóba sem állnak velünk.”

 

A házra is vettek fel kölcsönt

Eddig tízszer vitték el a kisfiút az Adeli központba, csak az 30 ezer euróba került. Kisebb kölcsönökből fedezték, s ezeket persze vissza kellett fizetni; végül a házra, melyben laknak, vettek fel kölcsönt. „A feleségem kiderítette, hogy jó lenne Oroszországba elvinni műtétre, mert így javulna a mozgásképesség, csökkenne a fájdalom. De ez szóba se jöhetett – jegyzi meg az apuka. – Aztán megtudtuk, hogy Kladnóban is végzi ugyanezt Valerij Boriszovics Ulzibat professzor.” „El is vittük, de mivel az egészségbiztosító egy fillért sem fizetett, a háromezer euróra kölcsönt vettünk fel” – vág közbe az anyuka.

A műtét vékony, hegyes szikével végzett bőr alatti bemetszés; utána nem marad nyílt seb. A letapadt rostot, amely akadályozza a mozgást, vágják el egy ponton. Ezzel helyreáll a normális vérkeringés az illető izmokban, s oldódik a feszesség.

„Utána, bár fájt, könnyebb volt a járás” – mondja Dávidka. „Kellett volna menni többször, de nem tudtuk előteremteni a pénzt. Mert az ember egy ideig vesz fel kölcsönöket, de ez se mehet a végletekig, s akkor minden megáll – az anya hangjában, akiről addig azt hittem, soha nem fogy el az energiája, először érzek tehetetlenséget. – Törjük a fejünket, hogy mit is tegyünk, de pénz nélkül nem megy. Amit itthon meg tudunk tenni, azt meg is tesszük: masszírozás, torna, de egyebet már nem vagyunk képesek.”

„Ha apa megmasszíroz, könnyebb a járás” – szólal meg újra Dávid. „Az a rehabilitáció, amit Pöstyénben végeznek, segít a legtöbbet a gyerekeken – vélekedik az anya.” Ezért szomorú, hogy bár ezt a kezelést sok ország egészségbiztosítója megtéríti, épp Szlovákia mostohán kezeli.

Sipos Marika, a fiú tanító nénije, tele volt dicsérettel: „Dávidka jó tanuló, ügyes fiú. Az iskolában nincs vele gond, s a társak zöme segítőkész vele, leginkább a gyermekotthonból oda járók.” De voltak olyanok is, akik kinevették, főleg amikor elsősök voltak. „Akkor még buták voltak.” Ezt Dávid mondja nagyon okosan, aki szeretne továbbtanulni, legnagyobb kívánsága pedig érthetően az, hogy megtanuljon járni. Nemcsak neki, az egész családnak. Mindannyian reménykednek, hisz az embert arra teremtették, hogy bízva bízzon.

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!