Marosz Diána: „Minek jöttél ide, magyarosítani?”

Történetem első részében egy budapesti lányról írtam, aki lelkesedésből megtanult szlovákul, majd egyetemi tanulmányai alatt találkozott egy szlovák fiúval. Talán úgy tűnhet, a folytatás már nem lesz ennyire eszményi, de azért ne adják fel! 

Marosz Ajna fotója

Úgy van ez, mint a szerelemmel: az első fellobbanás után eljön az idő, amikor lekerül a rózsaszín szemüveg, és megtanuljuk szeretni a másikat annak ellenére, hogy nem olyan ideális, amilyennek kezdetben láttuk. Szerelmünk idővel ennek ellenére egyre mélyebbé és főleg egyre érettebbé válhat. Így volt ez az én szlovákok iránt érzett szeretetemmel is.

Nem mondhatom, hogy későbbi férjem nagyon lelkes volt, amikor megtudta, hogy a lány, aki megtetszett neki, magyar. Eltartott egy ideig, mire megemésztette a dolgot. Utána viszont már egyáltalán nem zavarta ez a tény, sőt, elkezdett magyarul tanulni. Amikor közös életünket terveztük, először úgy gondoltuk, Budapesten fogunk élni. Én azonban a két nem igazán praktikus diplomámmal nem találtam munkát, ő pedig váratlanul kapott egy vonzó állásajánlatot a szülővárosában, Zsolnán. Így aztán néhány héttel az esküvő előtt szembesültem a kérdéssel, el tudom-e képzelni az életemet a szlovák nacionalizmus fellegvárában. Végül beadtam a derekamat azzal a kikötéssel, hogy majd egy-két év múlva átértékeljük a helyzetet, és akár Magyarországra is költözhetünk, ha nem tetszene a zsolnai élet.

Ó, azok a romantikus ifjúkori elképzelések arról, hol is szeretnénk élni! Egy-két év múlva éppen megérkezett az első gyermekünk, és már egyáltalán nem került szóba, hogy elköltözzünk. Hiszen hogyan tartaná el a férjem a családot, hol találna munkát, ha nem tud rendesen magyarul? Így inkább maradtunk a realitások talaján, Szlovákiában. Azóta eltelt tizenhárom év. Hosszú ideig küzdöttem a honvággyal. Hiányzott az anyanyelvem, a barátaim, a magyar kultúra és mentalitás.

De haladjunk csak szépen sorjában. A kezdet bizony nem volt rózsás. Naivan azt gondoltam, a szlovákok majd szeretni fognak, mert csupa lelkesedésből megtanultam a nyelvüket. Sőt, egyenesen elolvadnak majd attól, hogy valaki „csak úgy” megtanult szlovákul. Első találkozásaim a hús-vér szlovákokkal azonban hamar kijózanítottak. Először is: többségük egyáltalán nem hatódott meg attól, hogy tudok szlovákul. Természetesnek vették. Nem tettek különbséget köztem és a szlovákiai magyarok között. Hiszen a magyaroknak a szlovákok szerint kötelességük tudni az államnyelvet. De egy budapesti magyarnak? Másodszor: az ismerőseim egy része abban lelte örömét, hogy utánozta az akcentusomat. Ha megláttak, tréfálkozva üdvözöltek: „Ohoj, oko so móš?” Azt gondolták, nagyon humorosak. Nekem viszont nem tűnt annyira viccesnek a dolog. Nem értettem őket. Lassan meg kellett barátkoznom a tudattal, hogy a szlovákok nem úgy tekintenek a magyarokra, mint átlagos idegenekre. Más mércével mérik őket.

Kezdetben nem találtam Zsolnán munkát, így hirdetést adtam fel a Katolikus Újságban, hogy magyartanítást vállalok. Ami ezután következett, teljesen készületlenül ért. Kaptam egy névtelen SMS-t a következő szöveggel: „Földühítettél. Mit provokálsz? Minek jöttél ide, magyarosítani?” Később fölhívott egy idős néni, és elkezdett velem kiabálni. Csak nem képzelem, hogy a szlovák gyerekek majd pont magyarul fognak tanulni? Ezek a reakciók teljesen sokkoltak. (Azt is meg kell jegyeznem, hogy akadtak igazi érdeklődők is, bár idővel mind föladták, a magyar nyelv túl nehéznek tűnt nekik.)

További megrázkódtatás volt számomra, amikor rájöttem, hogy a szlovákok a „Maďar” szót a „hülye” szinonimájaként használják. Még jobban megdöbbentem azon, hogy ismerőseim az én jelenlétemben is gond nélkül dobálóztak vele, fel sem merült bennük, hogy ez számomra sértő lehet.

Kezdtem rájönni, hogy a szlovákok magyarok iránt érzett ellenszenve nagyon mélyen gyökerezik, s egy lelkes ember igyekezete kevés ahhoz, hogy ezen változtasson. Voltak pillanatok, amikor erőt vett rajtam a reménytelenség érzése, és el akartam menekülni ebből az országból. De találkoztam itt olyan emberekkel is, akik mellém álltak. Nekik köszönhetően hiszem, hogy nem hiába vagyok itt.