Jó itt lenni!

Médiapartnere volt a Vasárnap a múlt évi, a 12. Kulcsár Tibor esszéíró versenynek is. Remek esszék érkeztek számos középiskolából, saját kategóriájukban a legjobbakat mi is bemutatjuk. Most a fődíjast.

Mikor megveregetik a válladat a villamoson, te pedig szó nélkül átadod a helyed. Elég, ha csak egyszer játsszák el veled újra: végül inkább állva maradsz. Mikor Magyarországon megkérdezik, hogy mégis hogyhogy tudsz magyarul, Szlovákiában meg kikérik maguknak. Ezek után inkább egyikükkel sem állsz szóba.

Csak állsz, s nézel ki az ablakon. Az ilyen esős időjáráskor az ember akaratlanul is elbambul. Emiatt csak fáziskéséssel veszed észre, hogy a villamos lefékezése miatt a bőröndöd magabiztosan útnak indult. Elkerekedett szemekkel kapsz utána, mielőtt még nekigurulna a hozzá legközelebb álló hölgyhöz. Szerencsére sikerül „elhárítani a katasztrófát”, csak az az öregember morgolódik már megint hangosan, aki az előbb ugyanilyen hangvétellel szólta meg a magyarul történő telefonálásodat. Rá sem hederítesz, hisz ez már nem az első alkalom. Viszont ilyenkor akaratlanul is arra gondolsz, hogy a XXI. században mégis hogyan lehet ennyire elmaradottan gondolkodni. Ráadásul pont itt a fővárosban, ahol több száz nemzetiségű ember fordul meg. Az öregember olyannyira belelendül a mondandójába, hogy most Laboda Robi egyik költeményének részlete jut eszedbe:

„hidd el, ha nálunk menetelsz, / forog bennem a kés, torzul a táj, / s ha szavaidért engem ütnek, / akkor, nagymagyar, mondd, / neked hol fáj? / mi fáj? / az állkapcsom, vagy az eggyel kevesebb szavazat / a galambszaros urnádon?”

A jelenlegi pillanathoz nem ez lett volna a megfelelő idézet – te sem tudod behatárolni, hogy egy tízes skálán mennyire lehetsz furcsa a nem odaillő idézeted (?) miatt –, de neked csak ez járt körbe-körbe a fejedben, felnagyítva a benne lévő negativitásokkal. A következő gondolatod kissé megnyugtatott: hisz mégis kinek ártanál azzal, hogy magyar vagy? A vaskos bőröndöddel maximum a karodon lévő zsírnak.

Leszálláskor a kabátod nyakába csöppenő eső a villamosban keletkezett fagyos légkör után inkább a trópusokra emlékeztet. Szép, nem? Hát… végül is már mindegy, mivel hazamész.

Hosszú volt a hét. Sok, már régen megfogalmazódott, le nem íródott gondolat cikázott ezalatt a fejedben. Olyan dolgok történtek, amikről nem is gondoltad volna, hogy bekövetkeznek. Például, hogy elköltözöl. Jó, ezt sejtetted, mivel te akartad olyan nagyon. Szóval inkább helyesbítesz: elköltözöl egy olyan helyről, ahonnan nem is akartál igazán elmenni. Úgy gondoltad, ott nem a megfelelő emberekkel vagy körülvéve. Később viszont furcsának tűnt, hogy a megfelelő emberek miért is vannak máshol, hogyha a nem megfelelő emberek helyén akár ők is lehetnének. Akkor tényleg ők a megfelelőek?

Azt hitted, hogy a sors adott rád egy szép cipőt, amelyet valószínűleg kiérdemeltél. De hiába szép a cipő, ha felvéve minden kavics körvonalát beleégette talpad érzékeny bőrébe. Szép volt a cipő, és a kavicsokat is megszoktad addig a pillanatig, amíg egy tüske fel nem szakította vékony anyagát s talpad. Onnantól kezdve sántítottál, és a tüskét is érezted minden egyes lépésnél, de a szép cipőtől így sem akartál elválni. A cipőfűzők állandóan szétcsúsztak, mintha azt akarták volna, hogy vedd le a cipőt, de te mindig makacsul bekötötted őket. Nem hallgattál rájuk.

Később, mikor a cipő piszkos lett, s te le akartad venni, észrevetted a tüskét. Oly rég volt már ott, hogy el is felejtetted. Ekkor láttad meg igazán a tüskén kívül keletkezett kavicsok általi hegeket, s ekkor jöttél rá, hogy a cipőfűzők csak segíteni akartak. De már késő volt, hisz elköltöztél.

Hazaérkezve minden olyan más. Az esőnek, az öregembernek, a kusza gondolatoknak váratlan idézetekkel, a piszkos cipőnek, a cipőfűzőknek és kavicsos aszfaltnak nyomuk sincsen. A vaskos bőrönd még mindig melletted lohol, de itthon még az is egy kicsivel könnyebbnek tűnik.

A nap már lefelé mászik az égen, de még így is annyira meleg van, hogy lecsúsztasd a kabátod magadról. Ilyen hosszú út után kissé lelassul az ember reakcióideje, viszont az első pillanattól kezdve tudod s érzed, hogy itthon vagy. Érzed, hogy itt bátran beleszippanthatsz a levegőbe, nem kell tőle tartanod, hogy közben valami kellemetlen füsttel találkozik az orrod. Érzed, hogy bátran lépdelhetsz, akár csukott szemmel is előre, hisz itt érzed a földet, s ő is érez téged: ő majd szól, ha meg kell állnod. Csak csöndben szoktad mondogatni, hogy a picit zizi Aranka néni is ezt szokta csinálni. Magasröptű gondolataidba bele is felejtkeztél, de Radnóti szavai hideg zuhany helyett langyos nyári esőként küldik rád a felismerést, miszerint:

„Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”

Aztán csak sétálsz tovább – itt-ott csukott szemmel – s alig várod már, hogy a kapu mögött megpillantsd rézszínű barátodat. Jelen helyzetben a bőröndöd húz téged, nem pedig fordítva, de még ernyedt végtagjaiddal is sikerül eljutni az utcaajtóig. Igen, csak addig, mivel vizslád állandó jelleggel ostromolja az ajtót, alig várva, hogy egyszer belépj rajta. Üdvözlése után betoppansz az előszobába, de a jól megszokott „hazajöttem” felkiáltás előtt, egy – természetesen kihagyhatatlan – idézet jut eszedbe Wass Alberttől: „Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.”

S az ezutáni a legszebb pillanat, mikor megöleled édesanyádat, és csak ennyit mondasz: Jó itt lenni!

Kováts Virág Borbála, Kéty

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg