Hova lettek az álmaink? Biztos, hogy túl késő?

Szöveg Perintfalvi Rita katolikus teológus

Fotolia

Mi leszel, ha nagy leszel? Biztosan emlékszünk még arra, hogy gyermekkorunkban milyen gyakran kérdezték ezt tőlünk a felnőttek. És mindannyian tudtunk is rá magabiztosan válaszolni, mert úgy gondoltuk, semmi nem választhat el attól, hogy ezek meg is valósuljanak, csak fel kell nőnünk, és akkor majd úgy lesz minden, ahogy megálmodtuk. A gyermekkori álmok több szempontból nagyon érdekesek. Nem számít például, hogy a megálmodott foglalkozás milyen társadalmi presztízzsel jár, éppúgy vágyhat valaki arra, hogy űrhajós legyen, mint arra, hogy hatalmas kukásautót vezessen. Egy gyereknek sem jut eszébe olyan foglalkozásról álmodozni, ahol biztosan sok pénzt fog keresni, mert sem a pénznek, sem a megélhetésért vívott küzdelemnek nincsen még jelentősége számára. Így van, aki ünnepelt rocksztár akar lenni, más pedig forgalomirányító rendőr vagy éppen vattacukorárus. Ebben a korban az ember még mer olyat is álmodni, amiről később megtanítják neki, hogy az bizony az ő számára lehetetlen, mert ő kislány, mert ő roma, mert ő sérült… Mindez azt mutatja, hogy a gyermek még tökéletesnek látja a világot, és magát is ebbe a tökéletes világba helyezi el, ahol mindenki egyenlő, ahol a munkájából mindenki jól megél, és ahol minden munkának megvan a becsülete.

Milyen szép is volna, ha mindez igaz volna, vagy ha ezeket a gyermekkori álmokat később sem felejtenénk el, és arra használnánk, hogy általuk olyanná formáljuk a világot magunk körül, mint azt gyermekként elképzeltük. Miért hisszük felnőttként, hogy ez lehetetlen? Miért hisszük el, hogy a világ körülöttünk nem lehetne szebb, emberibb és igazságosabb hely?

Nagyon sok oka lehet annak, miért nem sikerül megvalósítani az álmainkat. Kiderül például, hogy nincsenek olyan képességeink, amelyekre szükség volna, soha nem lesz belőlünk világhírű zongoraművész, mert közel sem olyan jó a hallásunk. Vagy nem volt módunk azt tanulni, amit szerettünk volna, mert nem volt hozzá elég pénzünk, vagy egyszerűen csak nem úgy alakult az életidőnk. Máskor talán nem voltunk elég bátrak, nem hittünk eléggé önmagunkban, de olyan is van, hogy mások hitették el velünk, hogy nem vagyunk képesek megvalósítani az álmainkat. Néha pedig azért nem élhettük a saját álmainkat, mert a szüleink kényszerítették ránk saját meg nem valósult álmaik terhét.

A meg nem valósult álmok kérdését ambivalens kettőségben szemlélem. Egyrészt hol van az a pont, amikor rá kell jönnöm, hogy álmaim irreálisak, és ha tovább feszülök azon, hogy erőből, csak azért is megvalósítsam őket, akkor örökre boldogtalan maradok? Nemrég olvastam egy nyugat-európai tudományos boldogságkutatásról, amelyben azt vizsgálták, hogy az emberek életük mely szakaszában a legboldogabbak, és vajon miért. Számomra nagyon meglepő eredmény született: az 55–70 éves korosztályt találták a legönfeledtebbnek és legörömtelibbnek. Az okok között volt, hogy ez a korosztály már el tudta engedni az életével, a karrierjével kapcsolatos megvalósíthatatlan vágyait. Nagy megkönnyebbülésként élte meg, milyen jó is volt leadni a megelőző évtizedek görcsös akarását és feszülését. Vágyait, álmait olyasmibe transzformálta, ami megvalósítható, és megtanult örülni az élet apró örömeinek is, minden egyes napnak, amely még előtte áll.

Másrészt viszont mégis hiszek abban, hogy az álmainkért küzdenünk kell! Vagyis soha nem túl késő: új dolgot tanulni például, új irányba fordulni, új hivatást elsajátítani. Az életben, ahogy a szerencse, a lehetőségek is forgandóak. Ha korábban valamire nem volt módunk, időnk, anyagi forrásunk, kapacitásunk – ezért nem valósíthattuk meg –, lehet, hogy kapunk egy második esélyt! Például Bécsben, a Teológiai Fakultáson a diákjaink között van jó pár nyugdíjas, akiknek eddig más dolgok voltak fontosak, de a pihenő éveik adta szabad teret és időt arra akarják fordítani, hogy valami olyasmit tanuljanak, ami nemcsak eladható, piacképes tudás, hanem sokkal inkább az élet nagy miértjeinek és a bölcsességnek a keresése.

Vagyis amíg irreális álmaink akaratos megvalósításának hajszolása vagy másokra kényszerítése tönkreteszi a magunk vagy mások életét, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ha életünk ad egy meglepő, nem várt második lehetőséget, akkor azt meg kell ragadnunk. És soha nem lehet hozzá túl késő! Csak el kell kezdeni, lehet, hogy éppen ma.