Tavaszi terepszemle a Kis-Dunánál

Március a kikelet hava. Tudja ezt az urbanizálódott feketerigó is, mert tegnap még némán szedegette az udvarba kihelyezett madáreledelt, míg ma a naptári tavasz első napján a borókafenyő csúcsáról akkora énekkel fogadta a kelő napot, hogy nyomban kiugrottam az ágyból.

Fotolia

 

Még a macskát is megfogta a rigó jó kedve, egy ládáról figyelte és hallgatta a madárdalt, de az ő fejében más gondolatok foroghattak. A kegyetlenül kemény január után a rövid februárnak nagyon össze kellet szednie magát, hogy megvalósítsa jégtörő hírét. Végül sikerült.

 

Bódít a föld szaga

Folyóink, patakjaink kisebb-nagyobb jégzajlások után már tiszta vízfelülettel várják a vonuló vízimadarak pihenni vágyó tömegeit. Mivel a tavakat még olvadó jég fedi, a Pozsonyhoz közeli dunacsúni tárolón a becslések szerint 20 000 vadliba pihen. Csak pár hetet töltenek nálunk, amíg erőt gyűjtenek az északra vonuláshoz, ahol várja őket a költőhelyük. A vadkacsák már párban vannak, és a nászrepülésük alatt hangos hápogással udvarolnak a párjuknak, ezzel jelezve egymáshoz tartozásukat. Egy kis tavaszi ellenőrzést tartottam, körbejártam a vadászterületet. A Kis-Dunán és árterületén minden rendben. A fagyott föld csak pár napja eresztett meg, de már néhol kibújik a medvehagyma, mutatkozik az ibolya is. A „föld szaga” – a korhadó fák, sás, nád, gombák és egyéb növények illatkeveréke szinte bódít. Mélyen beszívom a levegőt, nem bírok betelni a föld illatával. Ez kell ide, nem az orvos.

Megtizedelt nutriák, szorgos hódok

A Duna műmedrének a partján halak maradványára lelek. Vannak köztük alkarhosszúságúak, sőt nagyobbak is. Nem vagyok horgász, ezért közönyösen nézem őket. A hideg frissen tartotta a halmaradványokat, de szinte mindegyiküket kikezdte valami. Talán megfulladtak a jég alatt felgyülemlett gázoktól, vagy feldarálta őket a zajló jég? Ez már sohasem derül ki. Annak oka sem, hogy minden szárazföldi ragadozó és ragadozó madár mindennél többre tartja az étrendjében a halat. A mocsárban és a talajon jól lehet olvasni a nyomokat. A nutriák némelyike komoly bajban van, mert hiányzik a farka. A hosszú ujjnyomok elárulják, hogy hiányzik a nyomokat követő kígyózó farok lenyomata. Lefagyott a szőrrel nem védett farok. Ezek az állatok halálra vannak ítélve. A természet így szelektálta az állományukat. Az igazán nagy példányok, amelyek a nyomaik alapján jól megkülönböztethetők, húzzák maguk után a vastag, oldalra hullámzó csíkot. Nekik köszönhetik a dunai nutriák a túlélésüket.

Amiről az előző számban írtunk – a hód által előkészített termetes jegenyefák már mind a hód által felduzzasztott vízben fekszenek. Közülük néhány karvastagságú ágról már hiányzik a kéreg is, ami azt jelzi, hogy a nagy testű rágcsálók ebből táplálkoznak.

 

Új jövevények

A szigeten levő pár hektáros álló kukoricában sok fajta vad nyoma figyelhető meg. Ami meglepett, hogy a januári-februári nagy hidegben meglátogatott bennünket a szarvas is. Sok szarvasnyom nincs a disznók által sűrűn összegyúrt kukoricásban, de az a pár körömnyom is igazolja, hogy már a nagyvad is tud rólunk. Így kezdődött ez a disznóval is. Néha meglátogatott bennünket egy-egy példány, és mi természetesen örültünk neki. Aztán egyre többször egyre több jött – főleg télen. Egyszer csak itt maradtak. Most már mindenhol van disznó. Bármikor és bárhol összefuthatunk vele a vadászterületünkön. Lehet, hogy így lesz ez a szarvassal is. A vadászgazdánk megdöbbentő hírt közölt. Februárban aranysakálok üvöltését hallotta a Sziget körül. A kukoricásban tartózkodó őzek – hallván a vadászó sakálok jeladásait – azonnal bevonultak az erdőbe. Ez sok jót nem jelent. Sajnos a Duna töltésén talált eddig ismeretlen nyomok a vadászgazdát igazolják. A szigeti erdő szélén pár méterre a kukoricás szélétől a néhai kiniglivárban (üregi nyúl) telel egy borz és a szomszédságában egy róka. Könnyű őket megkülönböztetni, mert a borzvár bejárata tiszta, rendezett, a róka kotoréka szemetes és körbe van piszkítva. A borz ilyenkor még pihen, de egyre gyakrabban hagyja el a telelőodút.

Takács Frigyes