Óceánnézőben motorkerékpáron

2. rész

Tények, tanulságok

A nyugat-európai nemzetek közül a németek és az osztrákok vezetnek a leggyorsabban. A franciák a leglassabban, és nem kevesen elég rosszul, de egyszer sem találkoztam arrogáns, ügyeskedő, agresszív vezetési móddal. Egyedül az olaszoknak lehetne felróni, hogy előzéskor egészségtelenül szorosan a motoros mellett csusszannak el, és közvetlen elé vágnak be, de az is lehet, hogy csak elfogult vagyok velük szemben.

Franciaországban sem divat az autópályán azonnal visszatérni a jobb sávba. Előzéskor végig bekapcsolva hagyják az irányjelzőt, s ez a háromsávos pályán zavaró. Gyakran hosszú percekig villog, pedig már rég visszatértek eredeti sávjukba. Kínosan betartják a megengedett sebességet, még akkor is 130-cal mennek, ha 125-tel haladó kocsit előznek. Az eredmény ugyanaz, mint amikor kamion előz kamiont. Rendőri jelenléttel egyszer sem találkoztam.

Sok gondom volt a francia fizetőkapukkal. Többféle rendszer van, s valahogy sohasem tudtam beállni a megfelelő kapuhoz. Előfordult, hogy piros gombbal hívnom kellett a személyzetet, ami kínos, mert feltartottam a többieket. Fizetni lehet érmével, papírpénzzel automatának, hús-vér embernek is. Van, amikor kiad a gép egy bilétát, a rajta levő összeget kilépéskor kell megfizetni. VISA kártyát nem fogadnak el, azt hiszem más típusokból is csak a belföldit. A motoros általában csak néhány kaput használhat a sok közül. Ráadásul meg kell küzdenie a nehezen lehúzható vizes kesztyűvel, meg kell oldani az előre bekészített aprópénz tárolását, stb.

A francia autópályák jók, nagy részük háromsávos. Hegyvidéken van kúszósáv. A pihenőhelyek rendezettek, tiszták, beleértve az illemhelyeket is. Töltőállomások picivel ritkábban vannak, mint pl. Németországban; a bolti részleg árukészlete gazdag, de meglehetősen drága. A személyzet kedves, szolgálatkész. Az olasz pályák is jók, de csak ami az útfelületet illeti. A kapcsolódó szolgáltatások színvonala nem hasonlítható össze a franciákéval. Főleg a vécék állapota borzalmas, a személyzet is elég pimasz. Az osztrák és német autópályák színvonala azt hiszem, ismert, így csak annyit fűznék hozzá, hogy az utóbbi évtizedben sokat romlott, szerintem ebben főleg mi, közép-európaiak vagyunk ludasak.

Az egész túra végül autópályás száguldássá degradálódott. Sehol nem maradtam egy éjszakánál tovább, mert úgy gondoltam, tartós esőben a legjobb megoldás a továbbhaladás, nem érdemes a szállodában vesztegelni, s várni a jó időt. Kiderült, hogy nagyon rossz turista vagyok, de rettenetesen szeretek motorozni.

Rég dédelgetett álmom valósult meg, amikor két keréken érhettem el az Atlanti-óceánig, megnézhettem Baszkföldet, átszeltem a Pireneusokat, megmártózhattam a Földközi-tengerben. A 15-20 naposra tervezett utazás, életem nagy kalandja egész másképpen sült el, mint gondoltam. Egyedül vágtam neki, navigáció és egyéb technikai kütyü nélkül, Franciaország részletes térképével és a kempingezés kellékeivel.

 

Június 7., Pamplona–Valras, 607 km

Pokoli nap. Örülök, hogy baj nélkül megúsztam. Végig esőben, az utolsó 10 kilométert kivéve autópályán – csak tankolás és a kötelező pihenő miatt megállva –, a cél az volt, hogy mihamarabb szállást találjak. Eldöntöttem, ha a tenger mellett sem javul az idő másnapra, akkor feladom, s a legrövidebb úton hazagurulok.

VALRAS-t teljesen véletlenül választottam, úgy zuhogott az eső, hogy nem láttam az útjelző táblákat. Az esőfüggönyön átvillantak a Hotel felirat félméteres betűi. Nem tétováztam. Tetőtéri szobácska, kilátás a tengerre 60 euróért, reggeli nélkül. A szokásos komfortfokozat, a motoromnak fedett, zárt kapualj.

Míg rendbe szedtem magam, elállt az eső. Vacsorázni mentem. Valras tipikus üdülővároska, kikötővel, szabadtéri színpaddal, széles és hosszú stranddal. A tengerparti sétányon éttermek, kávéházak sorakoztak – a bőség zavarával küszködtem. Végül vegyes tengeri herkentyűket ettem nyolc szem sült burgonyával és negyed liter kiváló vörösborral. A szokásos egészségügyi séta közben készítettem pár fotót, majd nyugovóra tértem. Vajon mi lesz holnap?

 

Június 8., Valras–Piacenza, 752 km

Az időjárás józanabbnak mutatkozott, mint tegnap, de VALRAS-ban továbbra is felhős volt az ég. Egyenesen hazamegyek, csak egy kérdés maradt: merre? Ha lett volna útlevelem, akkor Svájc vidékét választottam volna, de nem volt.

Előző este az időjárás-jelentés a legmelegebbnek és a legszárazabbnak a francia Riviérát jelölte. Eredetileg nem akartam erre menni, mert akkor Olaszország a logikus folytatás, és ezt az országot valahogy nem csípem, meg az autópályadíj is magas (60 eurómba került végül).

Ismét MONTPELLIER, ARLES, AIX-EN-PROVENCE vonala. Néha nyári záporokba futottam, majd FRÉJUS-nál végre napsütésben lejöttem a pályáról, és a CANNES-ig hátralevő 25 kilométert egy szerpentinekkel tűzdelt hegyi úton tettem meg. Remek élmény volt a sok száz kilométeres vizes autópálya után.

CANNES-ba érve a tenger mellé kanyarodtam, követtem a vonalát, meg-megállva fotózni, bámészkodni. A Fesztiválpalota előtt sűrűsödött az amúgy is őrült forgalom, itt lett elegem az egészből; egy pillantás az égre: viharfelhő tornyosul. Már megszoktam, ismét fel a sztrádára, tankolás, esőruha, száguldás GENOVA, majd MILÁNÓ felé. Az olasz szakaszon magasan a tenger felett vezet az út sok alagúttal tarkítva. Ahol látni a tengert, fenséges látványt nyújt, bár a nagy forgalom miatt nézelődni nemigen lehet.

PIACENZÁ-ba nagyon fáradtan érkeztem. Megörültem, mert már a város szélén kínálkozott egy háromcsillagos szálloda, de nem volt szabad szoba. A recepciós szerint van még egy hotel a városban, de valószínűleg az is foglalt.

A „még egy hotel” szemenszedett hazugság volt, a „foglalt”, sajnos, igaz. Végigaraszolva a város főutcáján, láttam még vagy 5-6 szállodát, és lett volna bizonyára több is, de a hatodikban megálltam. Üres szoba ugyan itt sem volt, mint ahogyan az egész városban sem, de a nagyon készséges korombéli recepciós azonnal vad telefonálgatásba kezdett, miután megtudta, merre szeretnék továbbmenni. Talált BRESCIA irányában, öt kilométeren belül egy vidéki kúriából átalakított panziót, amely a Villa Giulia névre kereszteltetett. Míg a parkolóból a holmimat felcipeltem szobámba Gerendás Péter ismert szerzeményét a Szép Júliát dúdolgattam megelégedve, és hunyorgatva az arcomba csapódó kövér esőcseppektől.

Átöltöztem a kétfogásos vacsorához – gnocchi gombamártással és bélszín – amely mellé egy üveg kiváló Chianti, és a szomszéd teremben zajló érettségi bankett fel s alá grasszáló csinos leánykoszorúja adta a kulisszát.

A nap utolsó felvonásaként még szétaggattam száradni vizes holmimat a kétszintes szobában, és a közeli autópálya monoton zúgása kíséretében elaludtam.

 

Június 9., Piacenza–Somorja, 928 km

Egy hete indultam el otthonról, s bár a hátralévő távolság elég tetemes, úgy döntöttem, hazáig húzom a gázt. Most is két irány kínálkozott, VERONÁ-ig volt időm eldönteni, a Brenner-hágót választom-e, vagy VELENCE felé nyargalok. Az utóbbi mellett döntöttem. Hasonlóképpen az első szakaszhoz, az utolsó is eseménytelenül zajlott, zivatar is csak egy volt.

Este hétkor iszonyúan fáradtan, vegyes érzelmekkel, de nagy megkönnyebbüléssel gördültem be az udvarunkba.

Megjártam. A szó mindkét értelmében.

Domonkos Péter

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg