Rizsányi Attila: Mindegy, hanyadikára esik?

Van egy nem túl titkos, de talán éppen emiatt működőképes fegyverem a tolóablakoknál dolgozó morcos hivatalnokokkal szemben: a születésem dátuma

Nem állítom, hogy minden alkalommal beválik, de még mindig nagyobb a hatásfoka, mint a tartós, viszonzást váró mosolygásnak. A többség ugyanis nem bírja ki, előbb elmorfondírozik, hogy mégis mekkora žurkákat csaphatok én, aztán jön a kedvencem, a közlés, mely szerint pár órán múlik, hogy nem vagyok egy évvel fiatalabb. No, komolyan?

Azt ugyan tulajdoníthatnám enyhítő körülménynek, hogy a néhány időzónával odébb élő potenciális köszöntőknél pár órával később kezdődik a születésem napja, de a rév és a vám törvényének érvényességét még az sem befolyásolja, hogy a szélesebb ismeretségi kör rendszerint csak az újévvárás fáradalmainak kipihenése után ünnepli velem azt, amit nem is biztos, hogy kellene. A cécó mindenesetre szétterül több napra, tart az óévben és az újban, szélsőséges esetben az egyik évezredben és a másikban is. Az évszám változik csak közben, kérlelhetetlenségét a digitális naptárak ügyesen tovább fokozzák: már lapozni sem kell, hogy az idén helyére beálljon a jövőre. Csak mintha a többi ünnep válna egyre mozgékonyabbá; fontosságok, prioritások, kötelességek lendítik ki őket a megszokott helyükről. Idővonalak és megosztások árulkodnak elő- meg utókarácsonyokról, ami vándorünnepként az évnek éppen arra a napjára esik, amikor a legnagyobb számban egy asztalhoz tud ülni a család. Már ha egyáltalán.

Még szerencse, hogy nálunk (és értelemszerűen az itt élő más nemzeteknél is) a legtermészetesebb dolog a januárban még bőven folytatódó ünnepdömping, és naptárhasználati eltérések miatt együtt mondhatjuk Terék Annával: „nekem már mindegy, hogy / decemberben van-e karácsony, / s hogy hanyadikára esik újév”. Hiszen a december elején induló petárdaőrület vígan kitart, fel-felerősödve a julián naptár szerinti újévig. Az ünneplés velejárója ez, ahogy a fenyő vagy éppen az, hogy az otthonok egy részéből a családfő január 6-án az erdőbe indul, hogy háromszori fejszecsapással tölgyfaágakat vágjon, majd el is égesse a badnjakot. Az elcsendesülés, a meghittség, a szokások tiszteletben tartása, az ünnepi hangulat mögötteseként, második identitásaként kirajzolódik egy másmilyen minőség és magatartás, függetlenül attól, ki milyen nyelven kíván boldog ünnepeket.

Korábban meg nem fordult a fejemben, hogy ilyesmire vetemedjek, egy évvel ezelőtt azonban hirtelen ötlettől vezérelve végül mégis tettem egy újévi fogadalmat, töredelmesen be kell vallanom: elég könnyen teljesíthetőt. És nem lett meg. Még nem jöttem rá, hogy csak kifogás ez magam számára, vagy valóban éppen a kényszer miatt nem tettem meg, és fogadalom nélkül egy szép napon minden gond nélkül betárcsáztam volna (ez is micsoda már, nincs is tárcsa a mobilomon) a rég nem látott személy számát. Biztos, ami biztos, idén nem lesz fogadalom. Helyette inkább egy felismerés, Réz Pál hangos memoárjának köszönhetően: nem vagyok hajlandó elkezdeni félni. Minden pánikkeltés, ünnepi zajongás és őrjöngés, rosszat sejtető mozzanat ellenére az ő forgatókönyvét követem: „Hát sok skinhead van az utcán meg minden, ne menjen maga haza gyalog, én kocsival vagyok, hazaviszem. Mondom, nem visz haza, én nem kezdek el a városomban félni.”

Tényleg ne csináljuk ezt, egyik város(om)ban, településen sem, a pezsgőből is elég lesz talán néhány pohárnyi, nem kell feltétlenül bokáig, az ünnepek többi velejárójából sem. A hidegvérünkkel és józan eszünkkel együtt megőrzött energia pedig remélhetőleg kelleni is fog, amikor az új évben térdig gázolunk a jóban, de legalábbis alig győzzük viszonozni a mosolyokat.

 

A szerző a Vajdaság Ma munkatársa