Cs. Liszka Györgyi: Tisztelt és szeretett Vasárnap-olvasók!

Így, megszólítással, és nemcsak azért, mert mindenki megérdemli (a tiszteltet és szeretettet is), aki kezébe veszi a lapot, függetlenül attól, egyetért-e vele vagy sem, hanem mert a legalapvetőbb illemszabályok is ezt követelik. 

Csanda Gábor felvétele

Így tanították velünk az iskolában, és még az anyánk is így tanított azon az édes anyanyelvünkön, amelynek a tisztaságáért, megmaradásáért, színvonaláért ez a lap is sokat tesz. Nem kevesen vannak, akik belőle gyarapítják a szókincsüket, hála nékik, és köszönet. Hála, amiért megvásárolják munkánk eredményét, és köszönet, amiért még mindig fontos nekik az anyanyelvi olvasás.

Igen tiszteltek és szeretettek tehát itt már mindazok, akik még maradtak nyelvüket őrzőnek, hiszen tudjuk, egyre nagyobb számban választják véreink a könnyebb, az alkalmazkodás, az elvegyülés útját, meg egyre többen kényszerülnek külhonokban, idegennél is idegenebb nyelveket tanulva boldogulni. Ha nem látnánk, hallanánk saját környezetünkben, hogy mennyire terjed az államnyelv (olykor okkal ugyan, de leginkább ok nélkül) még a nem is olyan rég színmagyar falvakban is, akkor is tudnánk, hogy fogyunk, létszámban is, nemzetiségben is, pontosan leolvasható az éves eladási grafikonjainkról. Ellendrukkereinknek nem kell most felvihogniuk, mert bizony ez a statisztika nem azt mutatja meg, amivel névtelen levélírónk a Kopertában fenyeget, tudniillik, hogy lejelenti a lapot, mert szerinte bántottuk imádottját. Ilyen olvasók mindig is voltak, mindig is lesznek, az ő számuk nem oszt, nem szoroz a görbén. Hanem amiről tán már értekeztem is egyszer, s ami egyre fokozottabban ér el bennünket azzal, hogy mi is az 50. évfolyamunkba léptünk: előfizetőink nagy része, az első vásárlóink leginkább harminc-negyven évvel idősebbek a Vasárnapnál. Ez az a kor, amikor az ember földi útja lassan a végéhez ér, és nem mondom, hogy napi, de bizony havi szinten érkezik egy-egy olyan telefon, mely szerint otyecko/mamicska zomrel/a, a család nyelvi korlátok miatt már nem igényli a lapot. Van, hogy a második generáció még átveszi s viszi tovább az előfizetést/vásárlási szokást, ám a harmadik már szinte biztosan nem. Náluk ha a nyelvismeret még nem volna is akadály, problémát jelent maga az olvasás, az értő olvasás, mert ők már az okosnak mondott technikai segédeszközök gyorsan változó, felszínes információihoz szoktatták magukat. Vagyis talán ebből a harmadik s még pár kiállítási mintapéldány negyedik generációsból maradhat néhány luxusolvasó, akiknek a nyomtatott sajtó jelent valami szellemi, lelki, érzelmi többletet, de az akkorra olyan drága újság lesz, hogy valóban csak a tehetős megszállottak engedhetik meg. Addig is tehát Isten éltesse a mi tisztelt és szeretett, az igen nagyra becsült Olvasóinkat, akiknek köszönhetően a Vasárnap ebben a fajta társadalomban is a legmagasabb példányszámú magyar lap, sőt sok szlovák nyelvű és magyarországi mellett is előkelő helyet foglal el.

2016-ban nagyon sok minden történt. Voltak sikereink, eredményeink, voltak nagy-nagy, pótolhatatlan veszteségeink. (Mint ahogyan nekünk is voltak jobbnál jobb és gyengébb lapszámaink.) Ami különösen figyelemre méltó, inkább figyelmeztető jelenség, hogy annyira eluralta mindennapjainkat a politika, hogy már nem csak a magyar–szlovák felek értik félre akár a jobbító szándékot is pusztán nemzetiségi (kisebbrendűségi) alapon, már a magyar a magyarral sem beszél. Nem áll szóba az egyik politikus imádója a másik politikus imádójával, sőt családi asztalokat bontanak meg, testvéri viszonyokat robbantanak szét politikusok, politikai viták miatt, már-már a megszállottság tüneteit mutató imádatok kereszttüzében egy-egy földi ember iránt. Kedves Olvasóim, szívből kívánom, hogy a nyelvhez, a nemzethez, a családhoz, baráthoz való ragaszkodást, az iránta való megbecsülést 2017-ben már ne a párthovatartozás, a politikai szimpátia, a jobb- meg baloldaliság mantrázása határozza meg. A munka értékét ne szerencselovagok szabják meg, mi pedig, akik a munkát végezzük, ne hagyjuk magunkat általuk összeugrasztani, gyengítvén ezzel is amúgy is elég gyengécske önmagunk. Azt kívánom az új évben, hogy képesek legyünk az embert meglátni a pénz helyett. Tisztelni egymásban, azt, amit lehet, talán akkor bennünket is visszatisztelnek. S akkor, mint a mesében, vége nem szakad a jónak… Ezt adja az Isten!

Az új esztendőben.