Hegyi Zsuzsa: Mert mindenki ideges

Szinte naponta látom őket munkába menet. Alig világosodik még, amikor a fiatal anyuka kiszáll kicsi lányával az autóból. A csöppség karjában öleli mackóját, nyűgös, álmos vagyok, anya, s egy kő a cipőmbe ment, nyafog, ne húzzál, pityereg, míg az anya dohog, igyekezz, mert elkésem, ne lépj a pocsolyába, piszkos lesz a szép cipőd, s minek hoztad megint azt a hülye macit, lépjél gyorsabban…, én meg csak reménykedem, hogy az óvó néni empatikus, megérti a maciügyet.

Facebook

 

„A folyó évszázadról évszázadra folyik, s a partján zajlanak az ember történetei. Zajlanak, hogy aztán holnap feledésbe merüljenek, s a folyó tovább folyjon.” Milan Kundera

 

Idegesek vagyunk, rohanunk, veszekedünk boltban, munkahelyen, otthon, állandó és türelmetlen hajszában temetjük a kiegyensúlyozott, derűs embert magunkban. Őrültek módjára törtetünk, megszállottakként vásárolunk szükségleteink felett is, hogy a felét majd idegesen, morgolódva kidobjuk a szemétre. Örök haragban önmagunkkal s a világgal, szidjuk a főnököt, a kollégát, az öreget, mert feltartóztatja a sort, nem köszönünk a szomszédnak, jószerével nem is ismerjük, nem is nagyon érdekel. Beszűkült, szorongó lélekkel, elidegenedve vágjuk egymást, szavakkal is ütünk, mert minket is ütnek, hazudunk, mert hazudnak nekünk is, becsapunk, mert bennünket is becsapnak, korrumpálódunk, mert ebben a korrupt világban csak így maradhatunk felszínem, és lassan már csak a számítógéppel állunk szóba, kedves szóba, a mobilt visszük a vécére is, nehogy lemaradjunk. Miről is?

Év vége felé meg még rá is teszünk néhány lapáttal, örülünk, ha meg- és túléltük, mert hej, ha nyugdíjasok leszünk, akkor másként lesz, elüldögélünk a kispadon, bebarangoljuk a környéket, komótosan eldarvagunk valakivel a világ dolgairól; majd akkor. Már ha elérünk odáig, ha ilyen ideges, senkit meg nem értő, hajrázó tempóval le tudunk fékezni a határon, s nem vágtatunk át egyenesen az örökkévalóságba.

Szinte naponta látom őket munkából hazafelé. Gyakori a hasonló jelenet: anyuka tolja kocsiban a kisebbiket, fél kezével tartja a mobilt, társalog, majd idegesen hátranéz, lépjél már, sürgeti a nagyobbikat, ne bámészkodj; de anya, szólalna a lányka, nézz oda fel, hogy repülnek (hátán lelóg az ormótlan iskolatáska, jól megrakva); ne feleselj, ne foglalkozz hülyeségekkel, mordul az anya, sietünk, a lányka lemondóan pislant felém, s a gágogó vadludak csapatának káprázatos, V alakú repülése, e ritka látvány már csak engem gyönyörködtet. Bámulom még egy darabig a vígan repülőket, majd otthon jól kidühöngöm magam, mert a tévé összes csatornájából ömlik rám a szenny, a sok hazugság, a háborúk iszonyata, s igen, mindeközben a milliónyi reklám, percenként más-más kence, gyógyszeripari csodabogyó esküszik a tutira a ráncok, a megfázás, a hurutos köhögés, a láz ellen, s láss csodát, percenként más bogyó a leghatásosabb szorongásra, depresszióra, kimerültségre, idegességre. S míg ezeken dühöngök, vitakultúrám is „épül”, sok mindent ellesek, ahogy az egyes politikai vitaműsorokban az elemzők egymás szavába vágnak, verbálisan jól egymásnak esnek, hogy percekig szinte semmit nem érteni a hangzavarban.

Átverős reklámok és szájat tépők elől kilépek levegőzni, s lám, épp akkor lebbent a szél két elszíneződött, tündéri falevelet a balkonomra. A kislányra gondolok, jó lenne, ha vele is történne ma ilyen kis kedves a sok csalódás után.

S a legszomorúbb ebben az egészben, e valónak hitt világban, hogy gyerekeink, unokáink szépen, okosan eltanulják tőlünk az idegesség, az intolerancia, az átverés művészetét, s majd kamatostul visszakapjuk tőlük. Ezt fogják tanulni, visszaadni az ő gyerekeik is, és akkor aztán jól megnézhetjük magunkat.