„Ha én sírok, hagyjanak sírni”

Gondolatok a szomorúság tiszteletéről

A fenti mondatot egy ötéves kis barátomtól kölcsönöztem, egy óvodai helyzetre reflektálva hangzott el, amikor arról mesélt az édesanyjának, hogy ő nem szereti, amikor az óvó nénik folyton meg akarják vigasztalni. Elgondolkodtató kifejeződése ez annak a bölcsességnek, amelyet jó lenne megőrizni felnőttkorunkra is: a sírás ugyanúgy fontos és helyénvaló kifejezése lehet érzéseinknek, mint az örömittas nevetés, a jóízű kacagás vagy más vidám gesztus. Kultúránkban mégis ahhoz vagyunk szokva, hogy a sírásnak rögtön a megszüntetésére törekszünk, gyakran kihagyva azt a lépést, hogy megtaláljuk a valódi okát, vagy éppen engedjük, hogy kitombolja magát.

Érzéseinket megélni, megtapasztalni, kifejezni, szavakba önteni mindennapi életünk lelki egészségének alapfeltétele, és ez érvényes a pozitív–negatív skála mindkét végén meg a köztes helyeken álló érzésekre is. Akkor tudunk hiteles személyiségként jelen lenni a saját életünkben, hogyha megtanuljuk ezt a folyamatot, ahogyan felfedezzük és kifejezzük a saját érzéseinket, továbbá megtanulunk reflektálni rájuk. Ugyanakkor bizonyos lelki folyamatok: nehézségek, küzdelmek, megrázkódtatások túléléséhez is elengedhetetlen az, hogy felismerjük és kifejezzük érzéseinket. Helye és ideje van tehát a szomorúságnak, a fájdalomnak, a bánatnak, és nem véletlenül mondják sokan a sírásra, hogy gyógyító erejű, hiszen azt a megtisztulást segíti, amely az egy-egy fájdalmas élményünk vagy veszteségünk utáni elengedést jelenti. Ugyanakkor az elfojtott, szőnyeg alá söpört negatív érzések nem szűnnek meg, éppen ellenkezőleg: felgyülemlenek, és kárt tudnak tenni egészségünk különböző területein. Akár gyógyíthatatlan testi és lelki betegségek származhatnak a szőnyeg alá söpört, visszafojtott indulatokból és érzésekből.

Gondoljunk csak bele, mennyiszer mondjuk szokásból vigasztalás gyanánt a hozzánk közel állóknak: Ne sírj!, Ne szomorkodj!, Ne bánkódj! Kísérletképpen, ha változtatni szeretnénk, próbáljuk ki előbb az ítéletmentes meghallgatás, az értő figyelem szemléletmódját: ha szeretteinket lehangoltan, bánatosan találjuk, engedjünk előbb teret annak, hogy szomorúságuk „kiteljesedjen”: hallgassuk meg őket együtt érző módon, biztassuk arra, hogy engedjék meg az indulataikat, sírják ki magukat, dühöngjenek, amennyi csak jólesik. És utána keressük a fordulópontot: hogyan lehet az érzelmi gödör legmélyéről felfelé indulni. Ha mi magunk találkozunk a bánattal, szomorúsággal, magunknak is engedjük meg azt, hogy ez a fájdalom egy ideig a társunk legyen: fejezzük ki a vérmérsékletünkhöz illő módon, szégyenérzet nélkül fájdalmunkat. Ha a lelki alkatunkhoz közel áll, bölcsen köszönjük meg az érzésnek, hogy meglátogatott bennünket. Aztán, amikor befejezte tennivalóját, engedjük útjára, és lélegezzünk fel. 

Molnár Kriszta, Tandem, n. o.