Cs. Liszka Györgyi: Mea culpa, mea maxima culpa!

Én vétkem, igen, az én nagy vétkem az óraátállításosdi a Vasárnapban. Vehetném ugyan cinikusan humorosra, s mondhatnám, hát, íme, kedves Olvasóink, kíváncsiak voltunk, hányan olvassák a 4. oldalt, ezért bevetettünk egy trükköt az órával

Csanda Gábor felvétele

 

 

(Nem valami hízelgő az eredmény, mindösszesen négy figyelmeztetést kaptunk.) Ám nem vehetem cinikusra sem, humorosra sem, mert bizony egyáltalán nem vicces dolog ez, hogy egy héttel hamarabb javasoltuk visszaforgatni az idő kerekét. Mondhatnám azt is tanító nénisen, hogy látjátok, Gyerekek, ezért kell mindennek utánanézni, mindenről meggyőződni, mert még a leghitelesebb források is tévedhetnek. (Ahogy egyik kedves figyelmeztetőnk írta, bárkivel megeshet, tévedni emberi dolog.) Ám nem mondhatom tanító nénisen, mert legfeljebb csak magamnak mondhatnám, én meg ugye, a nagyokos, ezt már réges-rég tudom. Háríthatnék azzal, amivel egy régen volt főszerkesztő hárított legalább három alkalommal, amikor ízléstelen zsidó viccek jelentek meg a lapjában, hogy nagyon sajnálom, magam is elítélem, de én éppen akkor szabadságon voltam. Nem háríthatok azzal, amivel egy régenvolt főszerkesztő hárított, egyrészt, mert nem voltam szabadságon, másrészt, mert ha voltam volna is, a felelősséget a lapért nekem kell vállalnom, nem csak a dicséretben fürdést, a sárdobálást is, pláne a jogos kritikát, nekem kell állnom. Ez együtt jár ezzel a poszttal. Ráadásul, láttam, átengedtem. Mit átengedtem…!

Az úgy volt… Hogy amikor az akkor aktuális vezért javítottam a grafikusunkkal, cseréltem hozzá verset, mert az 56-os évfordulóhoz (is) legideálisabbnak az Egy mondat a zsarnokságrólt találtam. Ám ez egy annyira hosszú mondat, hogy ha nem volnának a Hétrevalóban név-, jeles és ünnepnapok, akkor sem férne oda. Részletből is csak idegesítően kevés. És akkor elkezdtem nyafogni Gyurinak, hogy húzza már valahogy össze, hagyjunk már valamit ki, még két, még egy sort a versből préseljen be. Az óra ott van, azt nem lehet kihagyni, mondom én (!), mert láttam ott azt az órát. 23-án, pont olyantájt, mint tavaly. Mire nézi Gyuri (a grafikus), és azt mondja, de várjál, hát itt el van sinkófálva egy hétvége, mivel, igen (és ez a mea maxima culpa), ott volt még az is, hogy október utolsó vasárnapján. Jaj de megörültem, akkor azt dobjuk is ki, hisz az után lesz még egy vasárnap, s máris nyertünk két sort az egy mondatnak. No, itt jöhetnék én mint tanító néni, aki nekem mondhatná csak, de hát Györgyike, te nem tudod, hogy mindennek, ami csak egy kicsit is gyanús, utána kell nézni, mielőtt megörvendezel? De tudom, tanító néni kérem, csak elfelejtettem. Én vétkem, én igen nagy vétkem. Eleve azt hittem, a rovat szerkesztője tudja, csak mivel tavaly ez a dátum az utolsó vasárnapra esett, eltévesztette. Hát el, de nem azt. Ha ezt a pontosítást benne hagyom, tán még az is jobb lett volna, legalább gyanút kelt az olvasókban. Akik közül remélem, nagyon remélem, nem késett senki egy órát a munkahelyéről az én elhamarkodottságom miatt. Mint ahogyan azt is remélem, hogy miután 30-ára korrigáltuk, nem állították vissza még egy órával, és a következő héten nem késett senki újra el a munkahelyéről az én október 23-i elhamarkodottságom miatt. Ám amit ma kaptam, minden bűnbánaton és szégyenérzeten túl mégis úgy megmelengette a szívemet. Bár az Új Szónak küldték valamiért, de kollégám készségesen és gondolom, megkönnyebbülve továbbította nekem (Úgy látom, ez nektek szól): „Akár kétszer is átállítjuk az órát. Tisztelettel: Tomasek Géza.” És mellé egy zseniális felvétel csatolva, az, amit Önök is látnak, biztos, ami biztos címmel. Szégyen ide, szégyen oda: de jó látni valaki asztalán a lapjainkat! És ha még hozzá a kritikai megjegyzés is ilyen szellemes! Köszönöm, kedves Tomasek Géza. Önöket meg kérem, kedves Vasárnap-olvasók, bocsássák meg a vétkeimet. Miképpen én is megbocsátok mindenkinek.

Mindent.