Nagy Erika: A közöny generációja

Tavasz volt. Ugyanúgy indult a nap, mint a többi, kávé, rántotta, a szokásos reggeli nyüzsgés, majd rohanás a buszra. Csendes májusi eső áztatta éjszaka a földet, az utcák járdáin nedves pocsolyákba gyűltek az esőcseppek. 

A természet kivirult, újraéledtek fák, a füvet szinte harapni lehetett. Ragyogó lombsátrat vont a tavasz arra a parkra is, amelyen naponta átvágok munkába menet. Ezen a reggelen én is újult lendülettel és energiával vetettem bele magam az előttem álló feladatokba, agyamban kattogtak a gondolatok, teendők, mi a fontos, mit lehet elodázni. Láttam, hogy a természet éledésével együtt a gazdik is több időt töltenek a parkban, az ebek önfeledten szaladgáltak, legtöbbjük pórázon, szagolgatták, jelölgették, amit csak szagolni és jelölni lehetett. A kisgyermekes anyukák a gyerkőcökkel ballagtak a közeli óvodába, ki örömmel ment, ki nyafogva, okot keresve arra, hogy visszaforduljanak. Ilyenkor a szülők általában tehetetlenek, mert a gyerekkel nem lehet beszélni, meg sem hallja. Ha rájön a nyafogás, nem használ semmi, s ha el lehet is terelni a figyelmét, az csak pár percig tart. Majd jön az újabb bömbölés.

 

A park végéhez közeledve észrevettem, hogy a fűben egy emberi test fekszik. Még a szemüvegemet is feltettem, hogy jól látok-e. Nem lepődtem meg, hozzászoktam, mert a hajléktalansággal mint jelenséggel, naponta találkoztam azon a szakaszon. Sokszor megkérdezik tőlem, nem félek-e közöttük járni. Nem. Soha nem zaklattak, néha megkérdezik, hány óra, vagy tüzet kérnek. Mivel én úgy gondolom, hogy ők sem hajléktalannak születtek, emberszámba veszem őket a három lépés távolság megtartásával. Tudom, sokan tehetnek arról, hogy kicsúszott lábuk alól a talaj, vagyis a legtöbben, de azt is tudom, senki nincs biztonságban, bárkivel megeshet, hogy az utcán találja magát. Ahogy közeledtem a testhez, nem tudtam róla levenni a szemem. A fű vizes, a hőmérő higanyszála alacsonyan. Ráadásul a póz, amelyben feküdt, sem volt szokványos. A lábszárán a nadrág feltűrődve, a kardigán a feje búbjáig felcipzárazva, a derekát sem takarta semmi. Senki nem tett egy lépést sem felé. Hallottam viszont, ahogy az emberek morognak, hogy „van belőlük elég, több mint a szemét”, hogy „ott egye meg a fene őket, ahol vannak”, a gyerekek rángatták a szülők kezét, hogy „a bácsi mit csinál?”. A kutyák odafutottak, szimatoltak, a gazdik pedig elráncigálták őket onnan. Úgy húztak el az emberek a férfi mellett, mintha legalábbis pestises volna. Eszembe jutott egy történet, amikor egy ismerősöm nagybetegen elesett a város egyik népes utcáján. Nem tudott felkelni, csak fetrengett, mivel nagyon gyenge volt, s az eséstől komoly sérülést szenvedett. Jöttek-mentek körülötte, senki nem segített. Hosszúnak tűnő percek után egy kismama lett a mentőangyal, segítséget hívott. Neki volt szíve. Valamiért mindig könnyebb azt gondolni egy földön fekvő emberről, hogy részeg. Fásultság és közöny, sajnos ez a mai kor velejárója. Egy laikus magyarázat szerint a fásultságot az is magyarázza, hogy a baleset szemtanújának rendőrségre, bíróságra kell járkálnia hetekig, néha akár hónapokig is. Most akkor mi van? Érzéketlen az olyan ember, aki nem segít? Igen, az, de sajnos észszerűen is viselkedik.

 

Kavarogtak bennem a gondolatok. Ilyenek vagyunk? Tele előítélettel a hajléktalan iránt, s tudom, talán még okunk is van rá, de akkor is, mégiscsak ember ő is. Nem tudtam elmenni mellette, odaléptem, s láttam, hogy baj van, mégpedig nagy baj. Hívtam a rendőröket, nem törődve a következményekkel. A reggeli újult lendületem, energiám és jókedvem egy csapásra oda. Ősz lett.