Mosolyogni könnyű, szenvedni nehéz

Lassan húsz éve is annak, amikor a Dharma alaptételeinek magyarázata közben egyik tanárom úgy fogalmazott, hogy a legtöbb ember élete igencsak „dukkhásnak” mondható.

Fotolia

 

A dukkhát szenvedésnek szokás fordítani, de ez nem egészen pontos. És e miatt a fordítás vagy egyszerűsítés miatt tartják sokan Buddha tanítását sötétnek, pesszimistának. Mi sem állhat messzebb a valóságtól. A „Megvilágosodott” sem szomorúnak, sem pesszimistának nem volt tekinthető. A tanítása sem. Emlékezzenek csak a legkülönfélébb Buddha-ábrázolásokra. Mindegyik derűt, nyugalmat, boldogságot igyekszik sugározni. Néhány alkotásnak ez sikerül is.

A dukkha kifejezés valami folyamatosan jelen lévő, zsigeri, belülről jövő sejtést jelent, miszerint valami nem egészen stimmel.

Valami hiányzik, mindig van valami aggódnivaló. Van valami homályos, megfoghatatlan dolog, ami miatt soha nem lehetünk felhőtlenül boldogok. Ez persze nem azt jelenteti, hogy az embereknek ne volna okuk a boldogságra, az örömre vagy akár az élet folyamatos élvezetére. Annyit jelent, hogy az öregségre, a betegségre és a halálra nincs végérvényes megoldásunk.

Vagyis van. Amit éppen az egyszerűsége, könnyűsége takar el a szemünk elől.

Manapság nem nehéz olyan felnőttet találni (sajnos egyre több gyereket is), aki számára a lét nehézségei, a mindennapok fáradalmai, kilátástalansága a legkevésbé sem valami homályos sejtés. Igenis a kőkeményen jelen levő valóság az, ami sokakat mély letargiában tart. Alig találni valakit, aki ne volna kedélybeteg. A depresszió, a nyomottság a modern kor velejárójának tűnik. Az egyszerű, könnyű utak legtöbbször süket fülekre találnak. Korunk, civilizációnk, kultúránk a bonyolult dolgokban hisz. A folyamatos fejlődésben, a profitban, a szabályok és törvények szövevényeiben, a kamatlábban, a részecskegyorsítóban, a hatékonyságban, a sietségben és… a depresszióban meg az álmatlanságban.

Vajon miért van ez így? Ez normális?

A boldogság, a derű egyszerű. A mosoly, a nevetés könnyű.

A depresszió, a levertség, a világfájdalom viszont bonyolult. Nagyon bonyolult. Olvassatok csak el egy-egy értekezést pszichológusoktól, pszichiáterektől, depressziós, alkoholista szerzőktől, és láthatjátok magatok is, hogy ez mennyire szövevényes. Nem egyértelmű. Nem könnyű. Bár Csernus mágus majd mindenkit arra int, hogy nyugodjatok le a p-ba, és küldjétek már el végre a f-ba azt a hisztis libát (vagy éppen a bunkó, retardált ösztönlényt), aki eddig szívta a véreteket, és mély depresszióba süllyesztett.

Lehet, hogy igaza van, és működik. Egy ideig. Aztán meg majd más miatt zuhan meg az ember fia.

Boldogan mosolyogni könnyű. Meg egyszerű, de ezt már mintha mondtam volna. Viszont senki sem várhatja az egyszerű örömöket, ha folyamatosan bonyolult utat választ. A rengeteg cucc, amit birtokolni vágyunk, a még több információ, amit ömlesztve kapunk a nap minden percében, a siker, a megfelelési vágy, a muszáj valamit elérnem immár beteges kényszere biztos falat képez köztünk és a misztikusan hangzó boldogság között.

Mit kéne tennem?

Jó hír, hogy ezt csakis Én tudhatom. Nem mások. Nincs egy univerzális recept, amely mindenkinél működik.

Az biztos, hogy minél több mindenről vagy képes örömmel lemondani, annál könnyebbé válik az életed. Egyre szabadabbá és szabadabbá válsz. Egyre többet tudsz meg önmagadról, és végső soron jobb tanács most sem adható az elcsépeltnek tekintett ismerd meg önmagadnál.

Tedd azt, amit szeretnél. Tedd mindezt, amikor szeretnéd, és igyekezz mindenkinek mindenkor segíteni. Élj most. Itt és most. Depresszió nélkül. Boldogan.

Sokan legyintenek, manapság, a rengeteg megélhetési gond és kényszer közepette, utópisztikus ábrándnak is gyönge. Másfelől meg ostobaság, meg dühítő ezzel még foglalkozni is.

Persze, mert nem próbálják meg. Nem adnak időt, esélyt a derűs mindennapoknak. A legnagyobb hiba azonban mégis a sorrend. Önismeret nélkül garantált kudarccal végződik a dolog.

De nem gond, hiszen kudarcunkat simán ráfoghatjuk a környezetünkben lebzselő, életünket nehezíteni hivatott orbitális barmokra.

 

Szöveg Kovács Zoltán, a VándorLáss alapítója, buddhista tanító

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap Lélek - A belső valóság című mellékletében jelent meg