Molnár Miriam: Gyere vissza Jézushoz!

Codynak hívták az öreg kutyát, aki szájában egy piros, már összelapított papírpohárral odasompolygott hozzánk, húzva maga után az egyáltalán nem ellenkező gazdit, és jelezte, hogy tessék simogatni.

René Jansa fotója

Simogattuk is az ápolt göndör bundáját, míg a gazdija elmesélte, hogy Cody kölyökkutya kora óta mindig talált egy kávés papírpoharat napi többszöri kiruccanásai közben, és a séta teljes időtartama alatt magával hordozta. A házuk előtt egy nagy szemeteszacskóba gyűjti az aznapi poharakat a séta végén a gazda. Cody csak a kávéspoharakat szereti, ha nem azt fogyasztották a pohárból, mielőtt megtalálta, nem érdekli a tárgy. A környéken található kávézók alkalmazottai már jól ismerik, és amikor meglátják a járdán, és nem lóg papírpohár a szája sarkából (még nem talált valahol útközben), gyorsan kiöblítenek egyet egy kis kávéval, kicsit összegyűrik, majd kifutnak, és átadják Codynak. Ha tudna beszélni, gondolom, megköszönné. Néha csak ennyi kell egy eb boldogságához.

Egy kora nyári vasárnap délután elbicikliztünk kedvenc libanoni éttermünkbe, ahol némi falafelt, hummuszt és salátát ettünk, majd megkerestük azt az eddig egyetlen buszjáratot, amely egyszerre két biciklit képes átszállítani a Verrazano–Narrows Bridge-en. A híd két New York-i városi kerületet köt össze: Brooklynt és Staten Islandot, és csak gépjárművek közlekedhetnek rajta, nincs gyalogos- vagy biciklisút. Staten Islandon megkerestük az Alice Austen House nevű kis múzeumot, ahol sok évvel ezelőtt az úttörő fotós hölgy lakott. A ház az óceán partján áll, egy kisebb dombon. Nyáron nagyon kellemes, viszont télen, amikor az erős szél idehordja a sok havat, gondolom, kevésbé elragadó. A kilátás a kertből viszont egész évben pompás lehet – ha jobbra nézünk, Brooklynt látjuk, ha balra, Manhattan déli részét. Ottjártunkkor a múzeum egyik dolgozója mondott éppen boldogító igent párjának a ház kertjében, így mindenki ünnepélyes hangulatban volt. Mire végignéztünk mindent, vastag köd borította a Brooklyn és Staten Island közötti vizet. Ami azelőtt a napsütésben látható volt, mostanra eltűnt. Gyorsan elbicikliztünk a híd lábához, és hirtelen úgy éreztük magunkat, mint San Franciscóban, ahol a köd minden délután behömpölyög, és lehűti a városi levegőt.

A fiatal seregély a tó partján keresett némi eledelt, amikor észrevette, hogy a közeli méhkaptárból a méhek az egyik, édesvizet locsoló csőhöz járnak inni. Hát ez könnyű préda lesz, gondolta a kis seregély, szép nagy méhek, egy-kettővel sokkal hamarabb betelik a bendő, mint a szúnyogokkal. Lerepült a cső széléhez, ügyesen elkapott egy méhet, és felvitte a tópartra, hogy megegye. A méhecskék sem késlekedtek. Abban a pillanatban, ahogy a seregély lába földet ért, vagy fél tucat méh csípte, és még fél tucat csatlakozott volna hozzájuk másodperceken belül. A seregély, csőrében az eredeti méhvel, először csak csapkodta szárnyait, ugrándozott, rázta a fejét, majd jobb belátásra tért, és gyorsan elrepült. A méhek bizonyosan szenvedtek némi veszteséget, de elbántak egy náluk sokkal nagyobb ellenséggel, aki szerintem még egyszer nem fog velük próbálkozni.

Egy munkamegbeszélésről ballagtam az irodám felé Manhattan északkeleti részén, közben egy rádióműsort hallgattam. Az Első sugárút gyalogátkelőhelyének közepén vettem észre, hogy egy autó közel jön a zebrához, az ablakból egy kalapos idős úr néz ki felém, és mond valamit. Gondoltam, biztos útbaigazítást kér. Kivettem fülemből a füldugót, és elindultam az autó felé, közben kérdeztem, miben segíthetek. Erre a kalapos úr: „Gyere vissza Jézushoz.” „Tessék?” – kérdeztem én, mert úgy tűnt, hogy az mégsem mondhatta, amit értettem. Erre a kalapos úr újra: „Gyere vissza Jézushoz.” Ez a meghívás olyan váratlanul ért, hogy spontán hahotázásba kezdtem ott a zebra közepén. Megfordultam, és mentem tovább a metró felé. Hogy miből gondolta a kalapos térítő, hogy elhagytam Jézust, sosem fogom megtudni.