Cs. Liszka Györgyi: A napos oldal

Ó, mert süt ám a nap reánk, nem is keveset. Csak meg kell keresni a napos oldalt. Márpedig napos oldala mindennek van, mondják, a pokolnak is.

Ázsoth Réka fotója

Ó, mert süt ám a nap reánk, nem is keveset. Csak meg kell keresni a napos oldalt. Márpedig napos oldala mindennek van, mondják, a pokolnak is. Tegnap a gyűlésen megjegyezte a kolléga, aki nem óhajtja, hogy a nevét bármilyen összefüggésben is leírjam, emlegessem a megjegyzéseit, én meg fittyet hányva reá, pontosabban az óhajára, kiteregetem ide, hogy mit jegyzett meg: azt jegyezte meg, hogy a múltkor már igen feketébe borítottam a világot, a depresszióra kicsit is hajlamos olvasóim magukba fognak roskadni. És mindezt még a babitsi fekete, fekete mindennel is megerősítettem. Igaza van.

Igaz az is, legalábbis annak, aki nemcsak néz, hanem némi történelmi és közelmúltbeli ismeretek és tapasztalatok alapján lát is, hogy a politikai közélet barnul, minimum nagyon terepszínű már, és kell, hogy erre azok, akiknek ez a dolguk (írástudók és egyéb gondolkodók), rendszeresen figyelmeztessenek. Hátha észbe kap és megtorpan a gyűlölködésre könnyen kapható, megvezethető egyén. Sok kis egyén meg egy egész nép, s népek, nemzetek meg már együtt képesek megelőzni a feketét. Amit mi tudunk itt, egy családi magazin szerkesztői és olvasói, hogy nem dőlünk be a csak egyéni érdekeket szolgáló buta propagandának, mert láttunk olyat, amikor egész nációk követtek megbabonázva ilyen-olyan, kisebb-nagyobb, Hitler- vagy Sztálin-bajuszú diktátort (kis diktátor, kis bajusz, nagy diktátor, nagy bajusz), s tudjuk azt is, senkire nézvést sincsen az ilyennek jó vége. A lelkes követők is velük buknak. Vegyük hát észre, még innen, a napos oldalról nézve a tévét (mert mi már csak a tévét nézzük), hogy megint az indulatainkra hatva készülnek megvezetni, mi több, nem is készülnek, már javában vezetnek be a sűrűbe. Ott veszünk, ha mind bemegyünk.

De ott kezdtem, hogy süt ám a nap reánk, nem is keveset, s hogy napos oldala mindennek van, a pokolnak is. Azért emlegetek poklot a jó sorban élők ártatlan túlzásával, mert bizony ebben a hetven éve tartó kisebb-nagyobb viszonylagos jólétben, ami egy terjedelmesebb könyvtárral rendelkező család számára a pokol lehet maga, az a lakásfestetés. Készülünk is rá vagy tíz éve, tologatjuk, hogy jó ez még, majd jövőre, de egyszer minden elérkezik (vagy véget ér), meszelődik az egész lakás, ha lúd, legyen kövér. Nem részletezem, mi történik ilyenkor egy ilyen agyonzsúfolt hetedik emeleten. Utána vagyunk, kiszabadságoltam magam. És minden nagyon jó, minden nagyon szép tiszta. Hogy hol itt a nap? Hát itt. A festetés árnyékos, sötét, szörnyű oldaláról átsétálva a naposra: tudják, mennyi előnye, hozadéka van ennek? Elsősorban is (a festő munkabérét leszámítva) ingyenes családösszetartó tréning. A fiam meg a lányom, akik nemrég még, mint a Bródy János gyerekei, ugráltak az ágyon, most együtt cipelték, srófolták szét majd újra össze, és nemcsak az ágyat, a kanapét, hanem minden szekrényt, piszlicsáré polcot, adogattak föl vagy le, ki vagy be, na szóval, igen jókat mulattunk. A sok hajlongásban és emelgetésben meg úgy megnövekedett vagy leapadt, mindenesetre optimalizálódott mindnyájunk valamilyen hormonszintje, hogy mikor hajnalonta ágyba zuhantunk, már majd felvetett a jókedv. Annyit nevettünk, mulattunk magunkon, egymáson, azon a sok használhatatlan kacaton, amit egykoron elraktunk, mindent nagyon jó helyre, hogy jó lesz majd valamikor valamire. Azokon az alkatrészeken, kiegészítőkön, amelyekről fogalmunk nincs, minek lehettek a tartozékai (porszívócső vagy fogkefe?, rádió vagy mixer?), de jó, hogy megvannak! És tudják, milyen katartikus élmény az ilyesmit egy nagy zsákba dobálva levinni a kukába? (Yesss!) Csak úgy áramlik a friss energia a beépített szekrények megkönnyebbült felső traktusában. És tudják, mennyi hely lett? Például olyan dolgoknak, amelyek most ugyan nem kellenek, de ki tudja, jól jöhetnek még.

Egyszer.