Egy igazi fényíró

Fűri Gábor madárfotós

Terepszínű ruha, nyílt, őszinte tekintet, határozott kézfogás. Csupa zöld és természetes. A fényképezőgép lencséjén keresztül látja a világot. ként is a pillanat megfoghatósága foglalkoztatja. A Csallóközben, a Kis-Duna partján, Gútán.

 

Nem akármilyen fotós. Igazi fényíró, aki sajátos megvilágításba helyezi az adott témát. Legutóbb az Ekotopfilm/Envirofilm című, ökológiai témájú filmfesztiválon találkozhattunk vele. Madárfényképezésről és természetvédelemről tartott érdekfeszítő előadásokat. Kiállítása is nyílt legjobb madárfotóiból. „Tavaly sikerült először részt vennem a fesztiválon. Ott iskolásoknak és felnőtteknek egyaránt beszéltem szenvedélyemről, a fényképezésről, valamint a madarakkal és természettel kapcsolatos tapasztalataimról. Élmény volt annyi érdeklődő tekintetet látni. A tanulók aktívan bekapcsolódtak, voltak, akiket maga a fényképezés is érdekelt, nekik külön technikai órákat tartottam. A hangsúly a természet szépségének megmutatásán volt, de meg kellett mutatni a másik oldalt is: hogy az emberek micsoda kegyetlenségekre képesek az állatokkal. Jelenleg időszerű téma a ragadozó madarak szinte iparszerű pusztítása. Erről is vittem figyelemfelkeltő képeket. Elrettentés céljából” – meséli.

Még 2014-ben a professzora ajánlotta, hogy keressen magának témát, s emellett döntve elment a fesztiválra. „Csak részben volt kényszer. Kinéztem magamnak egy előadást a filmes seregszemlén, a trópusi madarak életéről szólt. Érdekesnek ígérkezett. Csakhogy elmaradt. De ha már ott voltam, gondoltam, körülnézek. Az egyik galériában harmadik világbeli, elmaradott embercsoportokról készült fényképsorozat volt látható. Azt nézegettem, amikor bejött egy nő, akiről akkor még nem tudtam, hogy a főszervező, s felvételeket akart készíteni. Igen ám, de sötét volt a helyiség, sehogyan sem sikerültek. Segítettem, szóba elegyedtünk, s mikor megismert, felajánlotta, hogy a következő évben tartsak előadásokat. Elkérte a számomat. Akkor azt gondoltam, hogy mint mások is, vagy felhív, vagy nem. Meglepetésemre jelentkezett. Először úgy volt, hogy csak néhány előadást tartok, a végére már kisebb körutat tettem velük. Voltam Pozsonyban, Besztercebányán és Zsolnán is. Nagy érdeklődést váltott ki. Így idén is meghívtak.”

 

Véletlenek nincsenek

Látszólag véletlenek sorozatával kezdődött minden. Öt éve, még egyetemistaként látta Máté Bence Láthatatlan madárfotós című filmes munkáját, melyben bemutatták a kivételes, többszörösen díjazott magyar madárfotós életét. Elhatározta, hogy a nyomdokaiba lép. „Nagyszerű munkát végez, ezen a területen ő az etalon, a példaképem. Nemcsak a felvételei miatt, hanem az elképesztő háttérmunkát igénylő tevékenységéért. Képei mögött ott van a vér és verejték, a madárlesek építése, a közben adódott gondok megoldása, a baráti összefogás, a különféle sztorik. Ezekre az élményekre vágytam.

A közelséget akartam érezni, megközelíteni a madarakat – mondja, és a sors úgy hozta, hogy megadatott neki a Bencével való találkozás. – Életre szóló élmény volt. A pusztaszeri vasútállomásra megérkezve a peronon ott állt Máté Bence, akinek akkor más elfoglaltsága lett volna. Megkezdődött egy álomszerű utazás és beszélgetés a világ legnagyobb madárfotósával. Megfogott a mondandója, az egyszerűsége, a motivációja. Majd amikor láttam, hogy Böjte Csabával is együttműködik, ebbe az irányba terelődött az érdeklődésem, és hallgattam a ferences szerzetes előadásait. Kisebb megvilágosodás ért, megértettem hogy minden mindennel összefügg. Összeállt bennem a kép.”

 

Madárles a magasban

Kiderült, hogy el kell költöztetnie az akkor még magasban lévő madárlesét. „Teljesen elkedvetlenített, hogy fel kell adnom, csak mert az ember belenyúlt a terveimbe, átrendezte a területet, feltúrta az erdőt, kikotorta a tavat, és már nem volt maradásom. Új helyet kellett keresnem. Egy nap terepszínű ruhában, méretes hátizsákkal, kezemben Máté Bence képes könyvével és néhány amatőr képemmel bekopogtam a túzokfarm illetékeseinek ajtaján, és előadtam a tervemet: madárlest szeretnék építeni a természetvédelmi területen. Sikerült megegyeznünk; három nap alatt húsz kilométerrel odébb helyeztem el a lesemet, és a magaslatból másfél méterre a föld alá. Nem kis munka volt. De nem bánom, mert közben rengeteget tanultam és tapasztaltam. Magamról, a természetről és az emberekről. Robi barátommal több száz méterről harminc-negyven literes hordókban hordtuk a vizet. Sötétben, bányászlámpával a fejünkön, bozótoson és gyomokon átkelve, a semmi közepén. Mókás látvány lehettünk. Mindezt úgy, hogy sosem csináltam még hasonlót. Régebben a Csörgő üdülőövezeti nyaralónk szomszédságában egy srác sietett a segítségemre. Életemben nem láttam, ő belőlem annyit, hogy rendületlenül viszem a vizet az erdőbe – akkor még az eredeti helyszínre –, és furdalta a kíváncsiság. Most miután elmeséltem neki kálváriámat, másnap hozott egy tervrajzot, melynek alapján az új helyen kivitelezhető volt a madárles. Hihetetlen volt, hogy egy idegen ezt megteszi.”

Közben a tanulmányi feladatait is teljesítenie kellett. Vasárnap délutántól csütörtök délutánig a Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen ült, de ahogy leszállt a vonatról, máris a madárleshez sietett. „Azt gondoltam, kész a les, az itató, én beülök, és megállás nélkül érkeznek a madarak. Ezzel szemben a hosszú és kemény hónapok, több száz óra gyötrő várakozás és folyamatosan adódó nehézségek alaposan megviseltek. Mert minden évszak meghozta a maga problémáját. Télen például a madárles üveges részének párásodása okozott gondot. Sok mindent kipróbáltam az ablaktisztítóktól kezdve a különféle technikai megoldásokig. Végül számítógép-ventilátorokat alkalmaztunk. Négy van belőlük, autóakkumulátor táplálja őket. Még mínusz tíz foknál sem párásodik az ablak. Ez három hétig tartott. Egyéni megoldások vannak. Ami nálam működik az adott térben, az másnál nem biztos, hogy fog.”

 

Mire az elsők megjelentek

A keserű tapasztalatok azonban nemhogy elkedvetlenítették, hanem még inkább felcsigázták. Bízott a sikerben, és egyre jobban önmagában is. Három hónapba telt, mire az első madarak megjelentek, és felvételt is készíthetett róluk. „Nem volt egyszerű hosszú, eseménytelen órákat tölteni a madárlesben. Könyvek olvasásával múlattam az időt. Mivel semmit sem tudtam a madarakról, ismeretterjesztő könyvekkel vettem körül magam. Kicsit ornitológussá kellett válnom. A terepen is követtem az olvasottakat. Egyik kezemben könyvvel, a másikban távcsővel, egyik fülemen fülhallgatóval madárhangokat hallgatva jártam az erdőt-mezőt.”

A kezdeti tanulási-tapasztalási időszakot követően egy hideg téli napon végre megérkezett a várva várt madárcsoda, egy egerészölyv. Sikerült lencsevégre kapnia. Egy kihelyezett húsos csalira, csirkeaprólékra röppent. Míg mások a boltban négylábú kedvenceiknek vásároltak, ő a madarainak vitt táplálékot. Merthogy az egerészölyvek télvíz idején ráfanyalodnak a dögre. „Csalit használok, de a madarak járnak jól. Én csak lefényképezem, ahogyan falatoznak. De egyébként hagyom a természetet érvényesülni, minimálisan alakítom. Bármi történik is a lencsém előtt, hagyom. Már a negyedik téli idényt fogom a túzokfarmon felállított lesben végigülni. És nemcsak a madarak miatt. Mert van olyan holtidőszak, amikor a téli fajok már nincsenek jelen, a nyáriak pedig még nem érkeztek meg. Olyankor más fényképeznivalót keresek. A természet kifogyhatatlan, mindig szolgáltat valamit, ami felkelti az érdeklődésemet.”

Bár példaképe, Máté Bence távoli tájakra is tett kirándulást, Gábort egyelőre teljesen lefoglalja Gúta környékének páratlan élővilága. „Három éve foglalkozom intenzíven a fényképezéssel, mai technikámmal elértem egy szintet, de ez korántsem a végső. Van még hová fejlődnöm, sok minden inspirál és foglalkoztat.”

 

Ragadozóvédelem

Lesépítés közben arra gondolt, hogy jó lenne, ha minél több fajta madár jönne a közelbe. Odúkat helyezett ki nekik a fákra, és több sikeres fészekrakásnak is szemtanúja volt. Kapcsolatba került a ragadozó madarakat védő országos szervezet tagjaival, akikkel érdeklődve járta a vidéket, gyűrűztek és fészkeket számoltak. „Már kiskoromban is sokat időztem a természetben, az ártéri erdőkben, a mezőkön, réteken. Gúta környékén ismertem meg a természet világát. Lenyűgözött. Nagypapámmal sok időt töltöttem, ő szerettette meg velem, hálás vagyok neki érte. Horgászni is ő vitt el. Jobban szeretek elbújni, hallgatni a madarak csicsergését, a természet hangjait. Ott érzem igazán otthon magam, az a közeg számomra a minden.” Ennek némileg ellentmond, hogy közgazdasági egyetemet végzett. Mint mondja, ott jött rá igazán, mit is szeretne, hogy a természetért fog élni. „A természetben nőttem fel, és tisztelem annyira, hogy mindent megtegyek, minél tovább megmaradjon. Nekem, másoknak, a következő nemzedéknek.” Úgy mondja, a családja messzemenőkig támogatja. „Szerintem nem gondolták, hogy ez ilyen mértékben fog érdekelni. A csalódásokkal jöttek a sikerek is, és látták, hogy nem adom fel, bármi történhet, kitartok. Ekkor értették meg, s elfogadták. Megszokták, hogy mindenem terepszínű, folyton rohanok, korán megyek, későn jövök. Tudják, hol vagyok, persze féltenek. Láttak fáradtan hazajönni, megbetegedve, elázva, csuromvizesen, karcolásokkal és horzsolásokkal. Nem azt mondták, hogy hagyjam abba, hanem hogy próbáljam úgy csinálni, hogy minél kevesebb bajom történjen.”

Fűri Gábor számára tehát ez maga a szerelem és a boldogság. Sok dolog együtt. Nem cipeli a súlyt, az viszi előre. Úgy mondja, ő többet lát a fotóján, mint mások. Ránéz, és minden elmúlik. A nehézség, az odavezető fárasztó út. Csak a jól elkapott pillanat és a mögöttes élményanyag marad meg. Ez életforma és Fűri Gábor életcélja. 

 

Borka Roland