Cs. Liszka Györgyi: Fekete nyár, fekete olimpia

Kezdődik, mondanánk, egy álmos, unalmas, szokványos és régi jó békebeli évben. 

Ázsoth Réka fotója

Péntekig még gyorsan megcselekednénk, mit feltétlen meg kell, lenyírnánk a füvet, leszednénk a paradicsomot, uborkát, ezt-azt, visszatologatnánk a bútorokat a festő után (konkrétan mi!), hogy legyen hová leülni a működővé tett tévé elé, a többi meg úgy ráér, de úgy, meg amúgy is, vesszen a férgese, esterházyul mondva, gondolva. Éljen Rio, éljen a XXXI. nyári olimpia! Csakhogy ez egy nem szokványos, cseppet sem álmos, unalmas, még véletlenül sem békebeli év. Mert mi is volt eddig az álmos? Mi az unalmas? Az, hogy nem történt semmi váratlan, semmi izgi. Egyik nap, mint a másik. (Élet ez?) Az ember mit sem sejtve, jóhiszeműen elmegy bevásárolni, és ugyanolyan mit sem sejtve hazajön. Az ember mit sem sejtve beül az autóba, felül a röpüllőre, s ugyanolyan mit sem sejtve ki-, leszáll. Elmegy egy utcabálra, s amikor a kedve tartja, hazamegy. (Dögunalom.) Történhetne már valami, mondta magában az ember, mert ez így már senkit nem érdekel. Legalább a hírekben legyen egy kis balhé. No. Mivel olvasni túl időigényes, az indiános meg kalandregények, krimitörténetek hosszú processzusú adrenalinnövelő hatása helyett mutassanak gyorsan legalább pár leesett gépet, szétszórt maradványokkal, személytelenné lett személyi holmikkal, poggyászokkal. No, de az már, mi ez már, megint leesett egy gép, hát és, semmi új a nap alatt. De mondjuk egy baltás gyilkos a véres szerszámmal, vagy egy jó kis családirtás, nem naturalisztikus filmadaptációja neki, hanem az igazi vérfürdő az esti hírekben! (Nahát, hová tart ez a világ, ember embernek farkasa, lehet jóllakottan okosakat gondolni és növelni a nézettségét annak, akinek a leghamarabb és a legélethűbben sikerült közvetítenie a brutalitást. Pedig ugye, Édes Anna, a Kosztolányié, már micsoda nézővonzó helyszíni képeket adhatott volna a híradóba.) De megszoktuk, az ember mindent megszokik, roncsok, emberi húscafatok, belek az utcán, köztéri vérfürdők, meg se kottyan, adrenalin nuku. Úgy járt a tévé, mint a könyv?

Itt van nekünk az izgalom, tessék. Ezt néztük, erre voltunk vevők, hát megkapjuk az utcán is. Már nem a hírszerkesztőké a főszerep, a terrorizmus (nem keverendő össze a menekülő menekültekkel!) interaktív játékot rendez nekünk. Ez aztán az adrenalin! Az ember végre rettegve megy bevásárolni, mert már azt sem sejtheti, hazajön-e. Úgy ül be az autóba, fel a röpüllőre, hogy az ég tudja meg a terrorista vagy épp pszichopata pilóta, ki-, leszáll-e. Elmegy egy utcabálra, és közvetlen szereplője lehet a krimihíreknek. Vérrel agyonspriccelten, ha szerencséje van, holtan, ha nincs. Most mindennek az árnyékában éljen Rio! Álhírek, zsúfolt repterek, embertömegek…

Egyáltalán nem csoda, hogy az értelem, a szellem, a gondolat távozni óhajt e káoszból. Tudom, demagóg vagyok, de valahogy meg kell magyaráznom magamnak, mi az, ami ez évben történik körülöttem. Nekem február 5-én kezdődött, akkor ment el hirtelen Kőrösi Zoltán (53), tudják, a Milyen egy női mell? Hazánk szíve írója (itt lenn a sok vasárnap szavával). Rögtön utána, február 19-én Umberto Eco (84), március 31-én Kertész Imre (86), május 11-én Réz Pál (85). Életkorukat tekintve mondhatnám, ez a világ rendje (mint ahogyan az is), de hogy ennyi kivételes elme, az normális, hogy egyszerre? A július 14-e pedig a magyar s világirodalom, gondolkodás egy nagy korszakának vége. Esterházy Péter (66) után nélküle minden más hangsúlyt kap. Például, hogy halála napján, amikor még úgy tudtam, él, Somlót hallgattam, öt napra rá, 19-én meg Somló Tamás (68) is halott. (Se János, se Tamás, szinte senki…). De hogy egy következő öt nap múlva már a tudósnak, irodalmárnak, gondolkodónak jelen legnagyobb Szegedy-Maszák Mihály (73) sem lesz, hogy derűs mosolyával 24-én (vasárnap!) elmegy a többiek után, ez már nagyon sok. Fekete, fekete, fekete a világ. Elegem van! Unatkozni akarok végre. Meg olvasni.

Jézus, segíts!