Kiégés huszonévesen? De hát most kéne boldognak lenni!

Szöveg Tari Annamária pszichoanalitikus

„Azt szeretnénk hinni, hogy az élet huszonévesen a legjobb, bármi sikerülhet, az élet csupa élmény és vidámság. Ezzel szemben a mai Z generáció ezt nem feltétlenül így éli meg... sokan koravének és depressziósak, a legklasszabb életkorban.”

 

Mi történik?

Egy szülő általában azt szeretné látni, hogy gyereke jól boldogul az életben, mosolygós és sikeres, veszi az akadályokat, és ezzel nemcsak saját életét alakítja, hanem arra nézve is jelzést ad a külvilágnak, hogy a szülők jól végezték a dolgukat. De manapság nem sok szülő van, aki – ha őszinte önmagához –elmondhatná, hogy huszonéves gyerekével minden rendben van. Sokan küszködnek nehézségekkel, otthoni érzelmi problémákkal és azzal, hogy a Z generációs gyerek olykor faarccal ül a gépe előtt, mintha nem akarná megmutatni az érzelmeit. Mások azt látják, hogy nincs cél, nincs kitartás, nincs erőfeszítés a mai huszonévesekben, csak valamilyen fásultság, amellyel a napjaikat darálják egymás után. És tény, hogy a gazdasági nehézségek és a családi érzelmi rendszerek problémái egyáltalán nem teszik számukra könnyűvé a felnőtté válást. Nem mindenki imádja a szüleit, és sokak számára a valóság egy hatalmas problémahalmaz. Ha ehhez hozzátesszük az információs kornak köszönhető érzelmi változásokat, akkor máris azt láthatjuk: egyáltalán nem biztos, hogy jó huszonévesnek lenni, hatalmas kásahegyek előtt állva azt hallgatni az idősebbektől, hogy „a te korodban én már házas voltam”, „a helyedben én már nem itt tartanék”.

 

A kiégéshez vezető út: a munkavállalás helyzete

A szülőknek és a munkaadóknak is felettébb különös és idegtépő jelenség, hogy miért nem vállal valamilyen munkát egy fiatal ahelyett, hogy otthon ül, és vár a jó állásra vagy valamire, amit talán nem is tud megfogalmazni még önmagának sem. Az élettel kapcsolatos céltalanság érzését nehéz szavakba önteni, és ha a családban már indulattal telített szülők vannak, akkor még nehezebb. Bár kívülről igazi szünidős diákéletnek látszó életformát látunk, a valóság ennél sokkal rosszabb érzelmi állapottal jellemezhető.

Ez a kivárás tehát egyáltalán nem jó érzelmi állapot. Munka és tanulás nélkül létezni valójában azt jelenti, hogy az illető semmit tesz. Él, és ellátja a napi gyakorlati teendőket, találkozik a barátaival, talán szervez programokat, olykor felhőtlenül mosolyog, de alapvetően valószínűleg nem érzi magát jól. Ez a lebegés vagy gyökértelenség a saját életben az önértékelésnek és az önbizalomnak olykor a maradék tartalékait is felemészti.

A „senkinek nem kellek” állapot sokszor kiegészül a „nem baj, úgyse tudom igazán még, hogy mit akarok” érzelmi attitűdjével. Ez a pszichés működés – bár infantilisnak értékelhető problémamegoldó képlet – valamennyire legalább oldja a kilátástalan élethelyzetet és a világtól jövő lélektani értelemben szeretetlen gesztust. Így lesz érthető a fiataloktól a „nem baj” vagy a „whatever” (tökmindegy) kicsit vállrángatós válasz mindenre. A kutatók szerint a Z generáció irreális elvárásokat állít fel, és erős ellenállást tart fenn, és ez negatív visszacsatoláshoz vezet a realitásban. Az a felfújt énkép, amely kialakul bennük a kielégületlen jogosultság miatt, komoly frusztrációhoz vezet. Gyakran elvárnak olyan tiszteletet és jutalmazást, amely nem felel meg a tényleges képességeiknek és a felmutatott erőfeszítéseknek, tehát nem is kaphatják meg. A megalapozatlan felsőbbrendűségi érzés és túlzó önbecsülés alátámasztja ugyan a felfújt énképet, de a valóságban depressziót és frusztrációt okoz. Ez az extrém törekvés gyakran arroganciával párosulhat, és ha valaki folyamatosan megtéveszti a saját önértékelését, akkor elvezet a valóság-elvárások negatív egyensúlyához

 

Magánéleti nehézségek és közösségi média

A közösségi médiában a huszonévesek olyan világot látnak, ahol mindenki a saját felfújt változatát mutatja, karrier és párkapcsolatok terén is csak a legjobbat, s ez csak tovább növelheti a rossz érzéseket, a boldogtalanságot és a csalódottságot azokban, akik mindezt a saját nem látott realitásukból nézik. Pedig figyelmen kívül kellene hagyni mindenki mást, mert a szomszéd füve mindig zöldebb, de ez egy manipulált kép. Az életcélok megalkotásának tehetetlensége, ahogy telik az idő, egyre nehezebb teherré válhat. Akinek sorozatosan kudarcai vannak, és állandóan azt éli át, hogy nem tud változtatni a helyzetén, nincsenek eszközei, sem stratégiái a változtatáshoz, az egy idő múlva feladja. Vagyis megadja magát a helyzetnek, történjék, aminek történnie kell. A sikerélmény hiánya a digitális generációknál tehát olyan negatív érzelmi folyamat, amelyben nagyon nehéz változtatniuk a kialakuló tehetetlen attitűdön és elhinniük, hogy mégis tudnának változtatni. Bár általában úgy gondoljuk, a fiatalok „nem törődnek a jövővel”, ez nem igaz. Érzelmi állapotukban sokszor a folyamatos stressz érzését valójában önértékelési problémák és önbizalomhiány tartja fenn. Ez az alapállapot – ha már kialakult – összeér az online tér hatásai közül azzal, mely amúgy is sokat ront az interperszonális helyzetek kezelésén, a személyközi kommunikációs képességeken, mert folyamatosan eltol a textek irányába, és megfoszt a társas helyzetek kezelésének gyakorlásától. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a fiatalok valóban egyre nehezebben oldódnak más emberek között, vagy láthatóan bizonytalanok a még megfogalmazatlan céljaik elérésében.

A kutatók egyik legnagyobb aggodalma, hogy az Y és Z generáció hosszabb ideig bolyong a saját életében, mint kellene, mielőtt rátalál a saját önértékelésének, énképének, önbizalmának, képességeinek megfelelő életformára és társra. Ebben kellene őket segíteni, mert – bár lehet, hogy a szülők életében minden másképpen ment – a mai életben semmi sem olyan könnyű, mint elveszni a kilátástalanságban. Ha mosolygós huszonévest szeretnénk látni, akkor meg kell neki mutatni, hogy bár az élet nehéz, szép is, csak szeretni kell az erőfeszítéseket.