Kárpátalján, Ruszinföldön

Kárpátalja ruszinok lakta része ritkán van a magyarok úti céljai között. Útitársnőm, Olga Ungvárról települt Magyarországra a kilencvenes években, de soha nem járt még a ruszin részeken.

A szerző felvétele

Annak idején sem iskolai, sem céges kirándulást nem szerveztek arrafelé, de őszintén megvallva, nem is vágytam oda. Most azonban már szeretném megismerni – mondja mosolyogva.

 

A kétórás határátlépés után felvesszük idegenvezetőnket, Bíró Andrást, aki a Duna Televízió Hazajáró műsorának a munkatársa. Ruszinföldre igyekszünk ugyan, de a határ mente magyar közösségeit se hagyhatjuk ki a programból. Első megállónk Kisszelmenc, ahol már vár Illár József polgármester. A kapuhoz vezető hosszú utca tele árusokkal. – Szegény, kétszáz lelkes falu vagyunk – mondja –, a munkanélküliség itt százszázalékos. Az árusok mind helybeliek, akiknek a földművelésen kívül ez az egyetlen bevételi forrásuk. Jómagam sem tudok megélni a polgármesteri fizetésből, családi vállalkozásban művelem a földet, amire semmiféle támogatást nem kapunk.

 

Szelmenctől Viharosig

„Egy Szelmencből lett kettő, egyesítse a Teremtő!” A második világháború végén meghúzott szovjet–csehszlovák határ vágta el egymástól Kis- és Nagyszelmencet oly embertelen módon, hogy volt, akinek a konyhája Ukrajnában maradt, a kamrája pedig Csehszlovákiába került. A templomokkal és a temetővel is baj lett, hiszen a falu egykor szerves egészként működött. A határra három méter magas kerítést telepítettek, s bizony néha csak énekben tudták elmondani egymásnak a két falu lakói, hogy ki házasodott, ki született, ki halt meg, ki ment katonának, és egyebeket. A falut szétszakító gaztettre emlékezvén 2003-ban fél-fél székely kaput állítottak a két Szelmenc lakosai. Csalódásunkra a kapukat csak messziről tudjuk lefotózni, a határőrök árgus szemekkel figyelik, kinél kattan a fényképezőgép.

Szelmenc mellett található Palágykomoróc. – Templomunk akkor lett híres, amikor a felújítás alkalmával megtalálták azokat a 14. század eleji falfestményeket, amelyek a Szent László-legendát ábrázolják – mutatja be a templomot a tiszteletes. Ezeket sajnos nem lehet egészében feltárni, mert amikor a 16. században a reformátusok birtokába jutott a templom, karzatot építettek a falra.

Észak felé továbbutazva egyre több új, csillogó-villogó ortodox templom szegélyezi az utat. András elmondja: először a 19. és a 20. század fordulóján volt részük a görögkatolikusoknak üldöztetésben, s bár a magára hagyott egyház hősiesen kitartott, a küzdelem azzal végződött, hogy a rutének mintegy 30 százaléka elpártolt egyházától, és pravoszláv hitre tért. Később, a csehek alatt még többen tagadták meg a pápát és lettek pravoszlávok.

Ungvárt elhagyva a nevickei várromhoz érünk, melyet a legenda szerint még a magyarok bejövetele előtt egy szláv hercegnő építtetett – innét a név, nevisztka, menyasszony. Az egykor bevehetetlen erődítmény az Ung völgyét védte. Ura 1602-ben Drugeth György lett, aki jelentős szerepet játszott a katolicizmus védelmében. Ez felkeltette II. Rákóczi György erdélyi fejedelem haragját, és leromboltatta a várat. Azóta se építették újjá. A romokra lassan felkúszott az erdő, és mára mókusok tanyája, a várfalakról azonban mesebeli kilátás nyílik a környező vidékre.

 

Lélek és természet harmóniája

Késő este érkezünk szállásunkra, a Viharos (Viska) faluban található Vadvölgy panzióba, amely egy magyar házaspár tulajdona. Végigkóstolhatjuk itt a ruszin gasztronómia számos különlegességét, mint a káposztás paszuly, plemeni (húsos derelye), borsos szojánka. Ízlelgetjük a nyírfa nedvéből készült italt is (a kárpátaljai magyarok nyelvén nyírfaszok), de András azt mondja, meg se közelíti annak az ízét, amelyet az ő nagymamája szokott készíteni.

Másnap első megállónk Csontos, ahol igazi műkincs rejtőzik a hegyoldalban. A bojkó típusú fatemplom már 1703 óta itt áll, ám ennél régebbi. Eredetileg Galíciában épült, aztán szétszedték, és átszállították a Szigot tisztásra. Ott az Ung gyakori áradása miatt nem volt biztonságban, ezért újra szétszedték, és jelenlegi helyén szentelték fel. Szerencsénk van, éppen benne tartózkodik egy szerzetes atya a közeli kolostorból, és szívesen megmutatja a belső teret. Az ikonosztáz is régi, egyes írások 1596-ra datálják. Elmenőben még megajándékoz egy csodálatos harangjátékkal, melyet lélegzet-visszafojtva hallgatunk.

Élt ezen a tájon a magyar királyság idején egy becsületes, fáradhatatlan postás, Fekete Fedér, aki hóban, fagyban, sárban vagy kánikulában mindig kézbesítette a leveleket Perecsenytől Ungvárig. Tette ezt egészen 1839 egyik zord téli napjáig, amikor is át akart kelni a folyón, de a vékony jég beszakadt alatta. Utolsó erejével még kidobta a partra a levelekkel teli táskát, majd örökre alámerült a jeges folyóban. Így őrizte meg történetét a nép emlékezete, és az utókor hálája jeléül Perecseny központjában szobrot állított neki. András még elmondja: sok errefelé az olyan alkotás, amely nem történelmi nagyjainkra emlékeztet, hanem egyszerű munkás embereket örökít meg. Mint például a kéményseprő és a sepregető cigányasszony szobra.

A Turja-völgy turisztikai látványossága a Schönborn-park, mely a Monarchia idilli korszakát idézi. A bejáratnál az osztrák mellett ott leng a magyar zászló, és megtekinthető az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-es térképe. Még a Turtó-tó is úgy van kialakítva, hogy kirajzolódjon a Monarchia körvonala. Partján az ember díszkacsák társaságában elüldögélhet a magyar címerrel díszített padon, de hogy az abszurd se hiányozzék, van itt pad a Szovjetunió címerével és világháborús szovjet haditechnika is. 

 

Háborús emlékek

Az uzsoki természetvédelmi park területén látható néhány az Árpád-vonal híres bunkereiből. A védvonalat 1940-ben kezdték építeni a szovjet előrenyomulás megakadályozására a terep adta lehetőségek maximálisan kihasználásával. Levéltári források és szemtanúk visszaemlékezései bizonyítják, hogy az erődrendszert megkerülni lehetett, áttörni nem.

Zötyögős, mély kátyúkkal szabdalt úton az Uzsoki-hágó felé vesszük az irányt, ahhoz az első világháborús emlékműhöz, ahol hat orosz és hat osztrák–magyar katonatiszt, valamint 351 orosz és osztrák–magyar katona alussza örök álmát. A hágónál a Szurmai-hadtest katonái küzdöttek hősiesen a honért 1914 kemény telén és állították meg a benyomuló orosz gőzhengert.

Errefelé még inkább úgy tűnik, hogy megállt az idő, valamikor a 70-es évek közepén, bár a nagy új házak itt is megépültek, akárcsak a szocialista blokk más országaiban. Megrakott szénásszekerek jönnek a mezőről, a házak előtt tyúkok kapirgálnak, az utat lépten-nyomon tehenek és kecskék keresztezik. Mindenki a földeken kapálgat, gumicsizmában jár. András elmondja, hogy Kárpátalján nem kaphat munkanélküli-segélyt az, akinek földje van, mert úgy tartják, az éljen meg földművelésből.

 

Vízmosásokon keresztül

Reggel kivénhedt katonai teherautókkal terepjárótúrára indulunk. A sofőr igazán emlékezetessé akarja tenni, padlógázzal veret a kátyús úton; le s fel rázkódunk, épp csak le nem esünk a platóról. És még hátravan a meredek kaptató, ahol benzingőzben, fél méter mély keréknyomok közt dülöngélünk jobbra-balra. Fellélegzünk, amikor felérünk a fennsíkra, de élmény volt így utazni, az biztos. A Róna-havason vagyunk, ahonnan varázslatos kilátás nyílik az ezeréves magyar határra. A gyephavasról fenyőkkel tarkított nyírfaerdőn keresztül egy jó vizű forráshoz ereszkedünk. A tisztásokon amerre a szem ellát, áfonyabokrok. Vezetőnk magyarázza, hogy az itteni nép a fenyők bojtjaiból (új hajtások) is készít üdítőt, mely kissé hashajtó hatású.

Gyalogtúra után mi eshet jobban, mint egy hucul fürdő? A huculok (ruszin népcsoport) már az 1600-as években ismerték. Az ásványvizet fával bélelt ezerliteres üstökbe öntik, gyógynövényeket szórnak bele, alágyújtanak és körülbelül 45 fokra melegítik. Ezekben fődögél az ellazulni vágyó, majd amikor már nem bírja, megmártózhat a jéghideg patakban.

 

Pali, a templomépítő

Miután a fürdőtől kellően felfrissültem, Viharos felfedezésére indulok. A szerény házak közül kitűnik egy, amely inkább kacsalábon forgó várhoz hasonlít. Két férfi pihenget előtte. Szóba elegyedünk, kiderül, hogy egyikük magyar. – Pali vagyok – mondja, és annak örömére, hogy magyarul beszélhet, megered a nyelve. Elmeséli, a házat saját két kezével építette, sőt templomépítésbe is belekezdett. Hitetlenkedve hallgatom a történetet: – Pár száz évvel ezelőtt olyan vihar volt itt Viharosban, hogy letépte a templom födelét, és másutt tette le. Ezt a helyiek égi jelként értelmezték, s ahová a szél vitte a tetőt, ott új templomot építettek – meséli. – A régi lassan tönkrement, csak az ősi hárs őrzi emlékét. Hogy annak a fának micsoda kisugárzása van! Nem véletlenül választották ki azt a helyet az akkori emberek. Ők még tudtak valamit, ami mára elfelejtődött. Nos, én ott építek templomot, az alap már elkészült.

Nem tudom, higgyem-e, hogy valaki egymaga templomépítésbe kezd, de megmutatja az odavezető utat, és biztat, nézzem csak meg. Keskeny ösvény, távolabb egy régi faház árválkodik. Éppen most tér haza az ott lakó néni. A lustálkodó macska felneszel, fut a gazdihoz, az pedig sokáig simogatja. Mesébe illő pillanat. Mikor közelebb jön, megkérem, hogy kísérjen el az épülő templomhoz. Mondja, hogy szívesen, de előbb leteszi a csomagját, és már tessékel is befelé. Tátva maradt a szám a bent látottaktól, mert én még csak Szibéria mélyéről láttam hasonló képeket. Mintha évszázadok óta nem változott volna a berendezés. A néni elmondja (megértjük egymást, hiszen a ruszin hasonlít a szlovák nyelvhez), hogy a fia meghalt, már rég, 35 évesen, a férje pedig Oroszországba ment munkát keresni, s azóta sem látta. – Magányos vagyok, nagyon magányos – ismételgeti. Útra kelünk, szerencsére nincs túl messze a keresett hely. S valóban, ott áll a nem is kicsi, majd 20 méter hosszú templom alapja. Mellette az ősi hárs. A fának dűlve imádkozom, és arra eszmélek, hogy Marija (mert ez a néni neve) már messze jár, kicsi pont a kanyargó ösvényen. El sem tudom képzelni, hogy történt ez, mert nekem alig egy percnek tűnt az imádságom.

Bokor Klára 

(A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg)