Cs. Liszka Györgyi: Asszony a fronton

Ma nem a háborúról terveztem írni, nem is az erőszakról, de olyan benyomások értek a héten, hogy nem tudom csendben feldolgozni, és az az igazság, hogy nem is akarom. 

Ázsoth Réka fotója

 A címet Polcz Alaine-től kölcsönöztem, s az elmúlt napokban újra felkavart bűzös magyar iszap juttatta eszembe önéletrajzi regényét, melyet biztosan sokan ismernek, annak idején Gazdag Nagy Anikó a KönyvesPolcz sorozatában is bemutatta, meg hát elég nagy visszhangot keltett megjelenése idején. Igen, a frontvonal közelében élő lányokról, asszonyokról is szól, akiken frontkatonák tettek erőszakot, könnyítve a hazáért vívott harc okozta feszültségükön. A mai úszóedzős eset körüli hivatalos és nem hivatalos retorika alapján akár azt is mondhatnánk, megbocsátható, végül is felszabadítottak bennünket, a hazát, Európát. A lényegre kell, hogy tekintsünk. Nem?

 

Nos, akkor olvassunk bele egy kicsit ebbe a könyvbe: „A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem, mintha megdermedtem vagy kihűltem volna. Az ablaktalan, fűtetlen szobában, meztelen alsótesttel fázhattam is. Nem tudom, még hány orosz ment át rajtam azután, azt se, hogy azelőtt mennyi. Mikor hajnalodott, otthagytak. Fölkeltem, nagyon nehezen tudtam mozogni. Fájt a fejem, az egész testem. Erősen véreztem. Nem azt éreztem, hogy megerőszakoltak, hanem azt, hogy testileg bántalmaztak. Ennek semmi köze nem volt az öleléshez, sem a szexushoz. Semmihez se volt köze. Egyszerűen – most jövök rá, ahogy írom, hogy a szó pontos: – erő-szak. Az volt. (…) Egy másik éjszaka egész csapat ütött rajtunk, (…) nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. Néztek egy karórát, időnként gyufaszálat gyújtottak, az egyiknek öngyújtója is volt, mérték az időt. Sürgették egymást. Kérdezte az egyik: »dobre robota?« Nem mozdultam. Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze, nem hal bele az ember.”

Borzalmas? És ugye nem azért borzalmas, mert orosz katonák cselekedték? És nem is azért, mert nőkkel. Ilyeneket cselekedtek és a mai napig cselekednek férfiakkal is, sőt kisgyerekekkel. És nők is! Nincs rá mentség, az sem, ha adódnak helyzetek, mikor az ember úgy elaljasul, hogy önként, kéjjel öl, mert arra sincsen mentség. Harcban sem, sportban sem, sehol máshol, még ha ezerszer is a másik legyőzése motiválja az embert. Győzni így nem lehet.

 

Ami most döbbentett meg: a környezetemben lappangó, csendes-sunyin mosolygó női reakció. Most, a halottnak nyilvánított áldozat megszólalása után is a no, ki tudja, úgy volt-e, meg hogy az ilyet takargatja az ember, nem beszél róla. Mert ez szégyen. Valóban az, csakhogy nem az áldozat szégyene. Növeli, ki elfödi a bajt, ezt a bölcsességet is jól ismerik azok a hölgyek, akik imigyen gondolkodnak, és mégis kimondják. Engem, a nem feministát most már csak az érdekel, hogy akkor viszont milyen alapon háborognak a Hedvig-ügy felett (mert őt szlovák verte meg, és nem nemileg?), miért követelnek azonos munkáért azonos fizetést (nem lehet, hogy gyönge nőként nem is bírnak olyan minőséget nyújtani, mint az erősebb nem?), miért nem akarnak otthon maradni főzőkanállal és porszívócsővel a kezükben, ha amúgy erkölcsileg nekik rendben látszik lenni, hogy egy férfi buja természetétől vezettetve akár ilyesmit is tesz, az asszony dolga tűrni és takargatni, nem pedig lejáratni azt a szegény, mindenek tetejében még híres is férfit? A zsidó-keresztény kultúrán nevelkedett nőktől hallottam ilyet, pedig nem a Korán az, amelyik kimondja, ha egy lánnyal erőszakoskodik egy férfi, és vele hál, a férfi haljon meg, a leányt pedig ne bántsd, mert neki nincs halálos bűne, mivel olyan ez a dolog, mint amikor valaki a felebarátjára támad, és agyonüti. (5Mózes 22, 25--27) És tudjuk, a Biblia sem feminista irodalom. Szóval, ha egy nő (anya, ösztön, természet, empátia) tud így nyilatkozni egy másik nő meggyalázásáról, akkor már azon sem csodálkozom, hogy van itt nem kevés magyar és roma, aki meg Kotlebára szavaz. Hát miért ne, rend a lelke mindennek, heil. A fennmaradási ösztön, vagyis az emberi természet még mindig olyan, hogy elhiszi, medve nincsen, csak mézevő (medojed – medveď), és hogy a sok gyalázatot lemosták az eleink, ami mással megtörtént, az velünk már nem történhetik meg.

Pedig de.