Cs. Liszka Györgyi: Nyílik a pitypang

Bármily öreg vagyok is, higgyék el, háborúban, hála a Jóistennek, még nem éltem. Mint ahogyan az ipolynyéki Szaniszló Jutka sem, egykori egyetemi csoporttársam, aki azzal a bölcs sóhajjal zárt minden nehéznek tűnő vagy valóban embert próbáló témát, hogy nem baj, csak háború ne legyen

Ázsoth Réka fotója

Valószínű, hogy a nagyszüleitől hallhatta ő is, amire, gondolom, csak ráerősített a mi időnkben még kötelező iskolai mozilátogatások borzalmakkal teli háborús filmjeinek megtekintése. Bennem legalábbis úgy éltek s élnek a mai napig azok a képek, mintha magam is légópincékben lapulva vártam volna a dobhártyaszaggató bombázások végét, mintha magam is lövészárkokban fekve, a sárban, a hóban, a vérben, megfagyott lábbal a fronton harcoltam volna, mintha magam is utaztam volna agyonzsúfolt, bűzös marhavagonokban étlen-szomjan, állva, rogyadozva valamelyik halálgyár felé, mintha az a sok borzalom az én személyes életem része is lett volna. Nem is csoda, hogy lehetett akármekkora a bánatom, vághatott ki Jakab tanár úr (Isten nyugosztalja) a vizsgáról, hogy a fal adta a másikat, érezhettem akármennyire kilátástalannak ezáltal a jövőm, Szaniszló Jutka az egyéb sok jó és bölcs érve végére ha odabiggyesztette ezt a mondatot: nem baj, csak háború ne legyen, máris meggyógyult az én lelkem. Azóta is ez a végső érvem magam és mások vigasztalására, tromfolja még a fő az egészség, mert ha az van, minden van öregek hangoztatta ugyancsak igaz vigaszszavát, hiszen ahol háború van, oda az egészség, nem csak az ország.

Szerencsére élnek még mindig köztünk olyanok, akik viszont saját bőrükön is megtapasztalták mindazt, amit a mi generációnk nagy szerencséjére már csak a filmvásznon látott, könyvek lapjain olvashatott. Ők emlékeznek és elmesélik. De jó is volna, ha mindenki, akinek a hatalma sok, meghallgatná, elolvasná őket, és minden felelőtlen döntéshozatal előtt az én Szaniszló Jutkámnak a bölcs mondata állítaná meg a kezét, tapasztaná be a száját, és a tőlünk még mindig karnyújtásnyira levő világégés tapasztalataiból okulva nyitná csak ki, kezdeményezne bármit a saját jól felfogott érdekében is. (Hisz tudni, minek mi a következménye.)

 

És de jó is volna, ha mindenki, akinek hatalma csak önmaga felett van, vagyis én, Önök, kedves olvasók, a napi piti panasztengerbe nem fulladnánk újra meg újra bele, hiszen mi bajunk is lehet, amíg nincs háború. Törődhetünk az egészségünkkel, már kisgyermekeinkkel megtaníthatjuk, hogyan tanácsos megelőzni a bajt, ehetünk bármit (gondoljunk a háborúra!), nem kell odaadni a családi ezüstöt egy darab kenyérért, van ágyunk, árnyékszékünk, veteményezhetünk (lásd, ehetünk bármit), van fizetésünk, segélyünk, nyugdíjunk, kinek mi, valami mindenkinek jut. Ja, hogy kevés? Hát persze, hogy kevés, hisz jó világ van! Tanuljunk meg vágyakozni arra, ami a miénk, idéztem már többször a Simone Weil-i bölcsességet, amiről kiderült, állítólag nem is annyira Simone Weilé, mint Pilinszkyé, a fordítóé: Ha az ember alászáll önmagába, azt találja, hogy pontosan azt birtokolja, ami után vágyakozik Ha letépjük az irrealitás e fátylát, látni fogjuk, hogy ami után vágyakoztunk, lényege szerint birtokunkban van. Ha ezt belátjuk, egy ideig továbbra is szenvedünk még, de már boldogok vagyunk.

 

Adjunk hálát az Istennek mindennap azért, amink van, a feladatért és a gondért is, mert van, amit megoldhatunk, a betevőért, fedélért és békéért pedig külön, mert egyáltalán nem kézenfekvő és természetes, hogy van. Ráadásul ma (csütörtök) még a nap is ragyog, kinyílott a pitypang…

Megírtam.