A könyvtárban vagyok, gyere utánam

Aznap épp Vörösmartyt tanítottam: „Országok rongya! Könyvtár a neved.” Ha a költőt az a szerencse éri, hogy helyettem ő találkozhat Kecskés Ildikóval, sokkal pozitívabb verset ír. Mert Ildikó bár 30 éve szolgálja az olvasókat, segíti kollégáit, ma is azt állítja, hogy a világon a legjobb dolog könyvtárosnak lenni.

 
Schäffer Erzsébettel (Kecskés Ildikó archívuma)

 

 

Mi kell a te szakmádhoz? Elég szeretni olvasni?

A család, nagyszüleim meséi, egykori tanítóim szemlélete, törődése és édesanyám kellett hozzá. Ő 40 évig tanított Fűrön, és mellette könyvtáros is volt. Nézd meg, kiráz a hideg az emlékektől... Számomra a könyvtár volt a paradicsom, ott tanultam meg az ábécét. Szerdánként ha csak tehettem, háromtól hatig anyuval voltam a könyvtárban. Később sokat helyettesítettem is őt. Eleinte mégis óvónőnek készültem, de elutasítottak, mert tornából fel voltam mentve. Így lettem újvári gimnazista. Itt megerősödött humán beállítottságom. Matematikaóra alatt a hátsó padban a Meggyőző érveket olvastam, Brigán tanár úr fölém állt: »Meggyőzőbb mindaz, amit a pad alatt olvasol, mint a matekpélda, amelyet magyarázok? Na, hát ez lesz a te utad. Lemondtam rólad« – sóhajtotta. Stancz tanár úrnak viszont alkalomadtán többoldalas szorgalmikat írtam irodalomból. Gimi után népművelői szakra jelentkeztem, de már a felvételin kiderült, hogy a szlovák történelmet másképp értelmezem, mint az egyetemen elvárnák. Anyu ötlete volt, hogy kérdezzük meg Weis Mártát, a járási könyvtár akkori igazgatónőjét, nincs-e esetleg szükségük új munkaerőre. Jól ismert, mert gimnazista koromban gyakran jártam író-olvasó találkozókra, verset mondtam, csatlakoztam az Iródiához. Vállaltam, hogy elvégzem Pozsonyban a könyváros szakot, hát felvett. Először a szépirodalmi és ismeretterjesztő részlegre kerültem, de helyettesítettem is Udvardon, újvári fiókkönyvtárainkban, végigjártam a ranglétrát. Az olvasószolgálati tevékenységet követően könyvtári szaktanácsadó, ha úgy tetszik szakfelügyelő, avagy módszertanos lettem.

A megmondó ember?

Feladataim közé tartozik az egész régió, az Érsekújvári járás (60 település) új könyvtárosainak betanítása, a könyvállomány leselejtezése, a könyvtárak átköltöztetése, esetleges új állomány kialakítása, szakszerű felépítése. Egy jó szemléletű könyvtárfenntartóval, mint pl. Tardoskedden, Udvardon, Szőgyénben, Fűrön, Andódon, Garampáldon, Nánán, Kisújfalun, Ebeden és legutóbb Muzslán… na, az mindenestül maga a csoda. Tippeket adok még a polcok legyártására, beállítására is, a könyvszerzésről és kölcsönzésről, rendezvényszervezésről, a könyvtárban folyó munka egészéről készült statisztikát felügyelem, elemzem a begyűjtött mutatókat. Képzésekre juttatom el a kollégákat idehaza és határokon túlra, koordinálom a kapcsoltatteremtést a nemzetközi könyvtárakkal, segítek pályázatokat írni, hogy a falvakban új könyveket tudjanak vásárolni, vagy az állomány feldolgozásához szükséges számítógépet, programot beszerezzék, továbbá irodalmi, zenei, képzőművészeti jellegű rendezvények szervezésében segítek. A Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alelnöke vagyok, az én tisztem a kapcsolatfenntartás Magyarországgal.

Akkor sokat utazol.

Évente olyan 50 könyvtárlátogatást képzelj el, ezenfelül a továbbképzéseken való részvételt. Van, hogy csak ellenőrzöm az állomány feldolgozottságának állapotát, a kötelező könyvtári dokumentációt, leltárkönyvet, naplót, olvasók jegyzékét, katalógust. Néha több napon át selejtezünk, vagy elkezdjük elektronikusan feldolgozni az állományt. Nem kevés idő és energia jól tárgyszavazni a könyvet a katalógusban, s az adott adatbázisba bevinni a könyvek egyéb adatait, hogy az olvasó megtalálja, amire szüksége van. Rengeteg a könyvtároscsere, néha mindössze hat hónapra tanítok be valakit. A legtöbb faluban összevonták a funkciókat, a könyvtáros kultúrfelelős, anyakönyvvezető vagy a hivatal alkalmazottja egyben. Ez a rossz felfogás terjedt, mint a futótűz. Pedig ilyenkor aztán pontosan lemérhető, hogyan csökken a látogatottság, a könyvforgandóság, a könyvtári rendezvények száma. Sajnos, hiába a mutatók, a fenntartót nem érdeklik. A régióban megközelítően 15 több éve nem működő könyvtárat tartunk számon. Van nehéz helyzet épp elég. Ez a munka pénzben nem mérhető. Ráadásul ma is van, aki azt mondja, hogy a könyvtára nem hoz elég pénzt a konyhára, neki ez így nem éri meg. Nem is vonzó a könyvtárosszakma. Alig van utánpótlás. Nem kell a gondolkodó ember? Könyvtáraink vannak, de...

 

Akkor mi lelkesít? Mert nem az a feladó típus vagy.

»Építsd fel újra és újra, mit lerombolt benned a nappalok háborúja, ne hagyd kihúnyni a tüzet, a százszor szétrúgottat...« – ha nagy a gond, ha egymagamban tehetetlennek érzem magam, ha nincs, ki segítsen, mert bizony mostanában is van oltandó tűz, én ilyen mondatokat mondogatok magamnak. Gyakorta az írott szóba kapaszkodom. Nekem ez segít. Amikor anyaságiról viszakerülve a szakirodalmi osztályon dolgoztam, közvetlen kapcsolatba kerültem az egyetemistákkal. Eltökéltem, hogy rugalmas kölcsönzést fogok lehetővé tenni, mert szakdolgozat írásakor ne az vegye el a diák idejét, energiáját, hogy kutatja a forrást. Hét elején telefonált valaki, hogy szombatra kellene neki valami, de nem tudja a szerzőt, nem tudja a könyv címét, csak a témát. Lementem a pincébe kutatni, aztán miközben kölcsönöztem, nyálaztam a könyvlapokat, szakmai lapokat, kerestem a kért információt. Erre a kolléganőimtől megkaptam, hogy elkényeztetem az olvasókat. Nem törtek le. Tudtam, hogy a diák szükségleteit kell szem előtt tartani. Hogy haladjon. Kiállításokat kezdtem szervezni, alkotóműhelyt húsvét előtt, karácsonyi mézeskalács-díszítést – persze mindig összekapcsolva a forrással. Például kiemeltük az állományból, elérhetőbb helyre raktuk a szakács- és kézimunkakönyveket, összegyűjtöttük a kirakatba, a szélesebb nyilvánosság, az arra járók látóterébe helyeztük a kézimunkákat. Mindezt azért, hogy kedvet csináljunk az olvasáshoz. Aztán átkerültem a helytörténeti részlegre. Ott a beérkezett napisajtót kellett átnézni, olvasni, feldolgozni. Hogy a városban, a régióban született, élő, élt személyiségekről mi jelenik meg, melyik településről adtak ki monográfiát, ilyesmik. Ezzel párhuzamosan a központi épületben kiállítások sokasága jött létre. Aztán újabb motivációt kerestem. Már nagyok voltak a gyerekek, és hát így kívánta az akkori élethelyzetem, ezért 2010-ben elvégeztem az egyetemet. Kellett az ottani közeg, a tanáraim világlátása.

Lehet olvasás nélkül élni, de nem érdemes – szoktad mondani az író-olvasó találkozókon.

Ha csak a mindennapi kötelező tevékenységemet végezném, amely sokszor csupán adminisztráció, az nekem kevés. Kell az én lelkemnek is valami. Több éven át a Csemadokkal közösen szerveztem programokat, találkozókat, a Czuczor Gergely kulturális napokat, a költészet napja kapcsán a hazai szerzők verseiből az irodalmi kör tagjaival, a helyi alapiskola, gimnázium diákjaival Verszuhatag címmel tartalmas programot állítottunk össze. Erre a mai napig jó érzéssel gondolok. A vers, az kell. Létrehoztuk a Cimbora Klubot, rendhagyó irodalomórák sokaságát hívtam életre. Azt gondolom, látom, hogy a szülő annyi mindent megad a gyerekének. Mert a legjobbat szeretné neki. Megadja-e kellőképpen az olvasás élményét is? Ez napjainkban nagy kérdés. Folyamatosan jártam Dunaszerdahelyre a Vámbéry kávéházba, a magyarországi kollégákhoz, aztán gondoltam egy merészet: szervezek én is ilyen találkozókat. A könyvtár égisze alatt, de kávéházba vittem az írókat és olvasókat, társítva a zenét és a képzőművészetet. Mindig felkértem a szerzőn kívül egy irodalomkritikust is, irodalomtörténészt is, mert hogy jövök én ahhoz, hogy egy könyvet értékeljek? Könyvtárosként a dolgom a közvetítés. Az olvasó majd eldönti, mit szeret jobban. 2004-ben indult az Irodalom karnyújtásnyira, tartott 2010-ig. Ekkor megalakult a Kultúrkorzó, azóta annak keretében végzem ezt a munkát.

És értékelik is. Gratulálok az Érsekújvári Magyar Közösségért díjhoz.

Erre most nem számítottam, mert már korábbi években is jelöltek. Több olyan figyelemre méltó ember van a városban, aki az eddigi tevékenységéért megérdemli. Csak a lányom avatták be, mert a díjjal jár egy gyűrű is, és kellett az ujjam mérete. 

 

Benkő Tímea

 

(A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg)