Cs. Liszka Györgyi: Erkölcs és teljesítmény

Valami nagy baj van velünk. Nagyon nagy. Ország-, Európa- és világszerte. A bársonyos után a levitézlett pártkatonák helyett különböző, haladó gondolkodású értelmiségiek vették át a vezetést (már ahol nem volt annyira ügyes az elvtárs, hogy másodperceken belül felismerve a helyzetet, úrrá avanzsáljon). Így került rövid időre Grendel, Dobos is a parlamentbe, a magyar közszolgálati televízió élére Hankiss, és emlékszem, az a pár hónap (év?) volt a legnormálisabb időszak az életemben, nem is beszélve a tévénézői szokásaimról. 

Csanda Gábor felvétele

 Tudom, nem véletlenül volt az átmeneti időszak, a politika természete politikusokat kíván, nem szakértőket, s az ilyen-olyan szakmáknak is a maguk területén volna inkább keresnivalójuk, nem a politikában. Normális esetben maguk a politikusok saját korlátaikat felismerve tanácsadókként alkalmazzák az ilyeneket. Akkor még nem tudtuk, hogy ennyire nem normális eset lesz a miénk (is), ám hamar rá kellett jönnünk. No, de ne politizáljak, annyira sem értek hozzá, mint politikusaink a lapszerkesztéshez. Maradjunk a tévénél. Szóval az a Hankiss-féle közszolgálati nekem az etalon. Így visszatekintve meg pláne. Olyan érdekes és tartalmas műsorokat, mint akkor, azóta sem láttam sehol. És még szórakoztattak is úgy, hogy az ember észre sem vette, tanul.

 

Igazi művészek (nem celebek), igazi írók (nem lektűrgyártók), igazi tudósok (nem kazánkovácsok), igazi egyházi képviselők (nem gátlástalan farizeusok), igazi, közért tevékenykedő személyiségek (nem a hatalom csicskásai), a maguk területén a legjobb igaziak szerepeltek benne. A közszolgálatiban. Csak nagyon hamar felismerte a lehetőséget a biznisz (a politikai is), és ügyeskedői elkezdték az ő orcájára alakítani az egészet. Jöttek a kereskedelmi csatornák, oda a hirdetők egyre nagyobb nézettséget kívánva, minek érdekében kezdett hígulni minden. Könnyen emészthető, gondolkodással a munkában már amúgy is megfáradt tévénézőt nem terhelő szerencsekerekek mutatós lányokkal, valóságshow-nak hazudott, a primitív ösztönöket kiteregető, pletykaszintű megszerkesztett műsorok úgymond hús-vér hétköznapi emberekkel, akikből így lettek celebek, stb., stb. És ha már választani kell, naná, hogy az álomnézők az dáridós álompárok mellett döntenek. Így csúszott a közszolgálatiság is a megrendelések (üzleti, politikai) nyomására egyre lejjebb, hogy a néző a talmit nézte. Most meg már, mikor a legbárgyúbbnak is elege kezd lenni a sok hígságból, mikor a legigénytelenebb fogyasztón is hamar átfut a semmi, kezdik ingatni a fejüket nézők, megrendelők, hogy hová jutottunk. Hát oda, ahová hagytuk, hogy vezessenek a saját hasznukat hajszolók. Oda. Oda, hogy a kereszténység nevében belesugározzák a képünkbe a gyűlöletet. Mindig valaki iránt, úgyhogy lassan már nem lesz kit szeretnünk. Sem keresztényien, sem sehogy. Oda, hogy a csoportos nemierőszak-tevő szuperedző tettét hitelesnek hitt emberek is mentegetik, azzal az álságos, vérforralóan cinikus érvvel, hogy jah kérem, ki tudja, hogy s mint volt; jah kérem, minek vett fel olyan rövid szoknyát az a lány; jah kérem, ha provokálnak egy (három!) férfit…  Meg hogy edzőnek mennyire jó, és mennyi érmet hozott a hazának, azt kell nézni, nem a hibáját. Köszönöm én szépen! A végén még büszke is legyen az az egykori lány, hogy micsoda nagyságok tették rajta tiszteletüket.

De az ellenvélemények is zömével olyanok, hogy csak bámulok: Pl. Van önnek lánya, hogy így nyilatkozik? Miért, ha nekem nem volna lányom, akkor gondolhatnám azt, hogy egy fiatalkori erőszakolásnak akár csak a gyanúja is szőnyeg alá seprendő kis piszok, maga a dolog meg, hááát, megbotlás, no, régen volt…? És itt ám nem erről a konkrét edzőről beszélek, sem én, sem az, aki azt hiszi, hogy róla. Nem. Ilyen lett a mi keresztény kultúránk erkölcsi tűrőképessége, sőt lassan a normája. Amikor azzal riogatnak, hogy lányainkat gyaur kutyák hordái erőszakolják majd meg úton-útfélen, akkor atyai megbocsátó szeretettel kacsintanak össze afelett az egykori gyerekes csíny felett, amit egy köztiszteletnek örvendő, mert eredményes, sikeres sportoló, és minden jel szerint igen alkalmazkodóképes keresztény követett el. Egy igaz magyar ember. A durvaság virtus, az erőszak férfias, ne legyen már lányos melegek gyülekezetévé ez a nemes nem. És aki a Big Brotheren nevelkedett dáridózva meg a többi támogatott kultúrának nevezett pitypangos mindenfélén, annak fel sem tűnik ám, hogy tulajdonképpen nagyon nagy lett a baj velünk. Velünk van nagy baj. Nagyon. Csak nézünk.

Nem látunk.