Az egyemberes falu

Ez persze így nem igaz, hiszen százhúszan élnek Felsőráson. Az viszont tény, hogy Kelet-Közép-Európában valahol itt kezdődik a világ vége. 

Somogyi Tibor felvételei

Nem csupán azért, mert Felsőrásig még valamilyen út csak létezik, tovább pedig nem, hanem elsősorban amiatt, hogy a Murány völgyének e falucskája mintha valami mesében létezne, túl az Óperencián. Nem az idő állt meg, hiszen a községháza tetején a legmodernebb széles sávú internet antennája díszeleg, hanem az itt élők nem vették át azt az öngyilkos ritmust, amelybe az emberiséget belelovalták. Ők nyugodtak és kiegyensúlyozottak; hallható a csönd.

 

– Akárhol hagyhatják az autót – mondja Miklós Aladár, Felsőrás polgármestere –, nem zavar és nem akadályoz senkit, mert nincs forgalom. Akik most itt nyüzsögnek, a választási pártok plakátragasztói, de néhány nap, és ez is elmúlik, csönd lesz újra.

A falu idén ünnepli létének 750 éves évfordulóját, jönnek a testvértelepülések képviselői az egész Kárpát-medencéből. – Majd teszünk félre rá valamit, hogy jusson – mondja nevetve a polgármester –, innen még senki nem ment úgy haza, hogy valamit ne vitt volna emlékbe.

A csodálatos, kazettás mennyezetű templom 1606-ban épült, kívülről felújították, de bent szinte minden az eredeti állapotában található: a festett képek éppúgy, mint a kőből épített szószék. A falra kifeszített magyar zászlóra hímzett évszám 1848, a szabadságharc óta nem bántották, átvészelt minden államfordulatot, háborút. 

– Szeretek ide járni – mondja Miklós Aladár –, nemcsak azért, mert én vagyok a református egyházközség gondnoka, hanem azért is, mert jó itt visszagondolni az ősökre, akik létrehozták és megtartották ezt a falut. A másik ok, hogy jó itt elbeszélgetni Istennel, aki visszahozott engem az emberhez méltó életbe; mert bizony volt idő, amikor nem vetettem meg sem a bort, sem a pálinkát, s közel jártam ahhoz a gyalázathoz, hogy rámegy a családom. Azóta más ember vagyok, s talán ezt látva döntenek úgy a helybéliek, hogy én képviseljem őket.

 

Szánt, vet…

Szakmája szerint fémmegmunkáló, a tornaljai gépgyárban dolgozott, egyébként pedig mindenes: Szánt, vet („aratni nem aratok, mert kombájnom nincs”), kaszál, gondozza a temetőt, télen ő húzza traktorával a hóekét, a hátsó udvarban sertéseket nevel, egy öröklött portán negyven kaptár méhről gondoskodik.

– A magamfajtának mindenhez kell értenie – mondja –: titkárnő nincs, a vezetékes telefont ki is kapcsoltuk, maroktelefonnal intézem az ügyes-bajos dolgokat. Magyar vagyok, de eljárnak ide a legveszedelmesebb szlovákok is, ha kell nekik valami. Nem hajtom el őket sem, így ha szükséges, mindig van kihez fordulnom. Így jött ide ez az internettorony is, hadd használják, akik használni akarják. Ha olyan papír jön, amit nem értek igazán, elviszem a könyvelőnőhöz, aztán megoldjuk. Zsáktelepülés vagyunk, mégis a mi területünkön próbálták ki a földmérők az újmódú földrendezést, az új tagosítást: a miénk volt a kísérleti projekt – mondja egy huncut bajuszpödréssel. 

 

Méhészkedik…

A községházán hideg van, egy piciny helyiséget fűtenek csak, s míg a kaptárok felé igyekszünk, Miklós Aladár arról beszél, hogy a gazdák most visszaveszik az erdeiket, arra készítik elő a gyűlést, hogy miként gazdálkodjanak tovább. 

– Az erdészetet már leállítottuk, mert nagy kedvvel vágták a mi erdeinket. – Egy pillanatra elhallgat, mintha rosszat mondott volna. – Jut eszembe, én nem is vagyok tag, hiszen még élnek a szülők, övék az erdőrész, én csak intézem.”

Mielőtt a domboldalba nyúló gyümölcsösben a méhkaptárokhoz érnénk, óvatosan kinyitja egy régi-régi épület ajtaját, beles: – Eltűntek valahova –mondja –, ez a denevérek szállása, évek óta dédelgetem őket.

A gyenge napsugár biztatására a kaptárban már mozognak a méhek, amint módszeresen leveszi az egyik kaptár tetejét, néhány ki is repül.

– Visszatalálnak – mondja –; de ilyenkor nem jó bolygatni őket, mert harapósak. Nem azért tartom őket, hogy meggazdagodjam belőlük, hanem mert szeretem a közelségüket s azt a szorgalmat, amit tanulni lehet tőlük. Persze a méz is kell, magunknak is, a barátoknak is, meg a jó vendégeknek. Valamikor vándoroltunk is az akác után, de már nem, mert itt, ebben a völgyben, ezeken a réteken és erdőkben együtt van minden, hogy minőségi mézet pergethessünk.

Szóba kerül a falu eldugottsága, s a munkalehetőségek is. – Aki akar dolgozni, az talál munkát itt vagy máshol. Az én korosztályom még úgy tanulta, hogy dolgozni kell. A fiatalabbak már másként gondolkodnak, könnyedebben veszik a dolgokat, persze kivétel is akad, de mintha hiányozna belőlük a felelősségtudat. Olyan idő is volt, amikor elköltöztek innen az emberek, főként Tornaljára a lakótelepekre, most meg onnan jönnek vissza. Átépítik a házakat, művelik a kerteket, s persze olyanok is akadnak, akik a hétvégéiket töltik itt, arra rendezik át a portákat.

Erre a tájra jellemző a cigányság terjedése, itt nem találkoztunk velük. – Egy család lakik itt – mondja –, de ők a rendesek közül valók, még portaföldjük is van, húsz áron gazdálkodnak. Azt viszont nem bánnám, ha ez így is maradna, szeretjük a csendet is, meg a nyugalmat is. 

 

Disznót hizlal…

Aztán az udvarába invitál, megmutatja a jószágot, különösen a malacaira meg a hízóira büszke, nevükön szólítja őket. Azok meg olyan kezesek, hogy a tenyeréből esznek, az itatásuk pedig cirkuszi mutatvánnyal is felér: magasból csurgatja a szájukba a vizet, a hárommázsás disznó pedig társ a mutatványban. 

– Ha ilyen barátságban élnek – kérdezem –, nem sajnálja levágni őket?

– Minket itt a dombok között megtanított az Úristen arra, hogy abból éljünk, amit magunknak megtermelünk. Ez vonatkozik a zöldségre, a gyümölcsre, a mézre, a borra, a pálinkára, s vonatkozik persze a húsra is. Újabban viszont gabonát, kukoricát nem termeszthetünk, annyira elszaporodtak erdeinkben a vaddisznók meg a csülkös vad, hogy hiábavaló a vetés, ők mindent idő előtt betakarítanak. A disznók itt az ólban nem tudják, de mi tudjuk, hogy miért neveljük őket. Talán a pisztoly durranása és a böllérkés villanása egy pillanatra elszomorít, de a pörzsöléssel egy időben a disznótor vidám kalanddá válik, különösen akkor, ha az ólban már ott röfögnek a jövevények. 

 

Gondnokoskodik…

A kívülről is takaros templom belül csoda. Olyan történelmi ékszerdobozt mentettek itt meg az utókornak, amelyet nem szabadna rejtegetni, amelyet mindenkinek, aki csak egy kicsit is kötődik a magyar történelemhez, látnia kellene. A festett kazettás mennyezet minden eleme külön-külön is művészettörténeti érték.

Természetes, hogy a templomból még felkaptatunk a temetőbe, ahol a ma divatos sírkövek mögött még sok helyen megtalálhatóak a keményfából kifaragott fejfák, egyiken-másikon még a név és a hozzá tartozó adatok is olvashatóak.

Belátni innen az egész rási völgyet, s a völgyben meghúzódó piciny falut.

– Ide is bejár a vaddisznó – mondja Miklós Aladár, hiába kerítkezünk, azt gondolom, a gyertya meg a koszorú faggyúja érdekli. Bár mi, reformátusok ritkán gyújtunk gyertyát a halottaink fölött. 

A nagyobbacska települések vezetői körül egyre szaporodnak a hivatalnokok, a felügyelők s a felügyelők felügyelői. Felsőrás csodálatos kis település, mintha valami meséből bukkanna elő. Az öttagú testület segítségével egyetlen ember irányítja, negyedállásban.

– Még így is sokan vagyok – mondja.

 

Soóky László

(A teljes cikk és képriport a nyomtatott Vasárnapban jelent meg)