A bölcs öröme

Vén róka a szakmában, mégsem állítja magáról, hogy színész. „Én egy kiöregedett tengerészgyalogos vagyok” – mondta Karlovy Vary 50. fesztiválján, ahova Paolo Sorrentino Oscar-jelölt műremekével, az Ifjúsággal tért vissza tizenegy év után. Akkor életműdíjának tapsolt a közönség, most a kezét szorongató tizenegy éves fiának, aki 2004-ben még édesanyja hasában érkezett New Yorkból. Harvey Keitel bölcs, halk szavú, szarkasztikus humorú ember, aki megfontolt válaszaival ugyanolyan erős benyomást tesz beszélgetőpartnerére, mint szuggesztív jelenlétével.

Zuzana Mináčová fotói
Szabó István Harvey Keitelről:

„Szembesítés című 2001-es filmemben egy amerikai tisztet játszik, aki közvetlenül a második világháború után érkezik Berlinbe, hogy kihallgassa a nácikat. Két héttel a forgatás elkezdése előtt betűről betűre végigolvastuk a forgatókönyvet. Olyankor mindent meg lehet kérdezni, beszélni. Ennek a módszernek a híve volt Marlon Brando, James Dean, Marilyn Monroe, Robert De Niro, Al Pacino, mindenki, aki az Actors Studióból jött, és Lee Strassberg tanítását követte. A rossz rendező kekeckedőnek tartja az örökké kérdező színészt, az viszont, aki imád színészekkel dolgozni, boldog, mert tudja, hogy minden kérdés előbbre viszi őt a történetben. Harvey Keitel nagy színész. Jó partnere volt Stellan Skarsgardnak. Mindig mindent ellenőrzött. »Hogy viseled ezt az elképesztő precizitást, ahogy Harvey dolgozik, ahogy mindennek utánanéz, minden kelléket a kezébe vesz, és alaposan megszemlél?« – kérdeztem Stellant. »Én tanulok – válaszolta tömören. – Tátott szájjal hallgatom, mert tudom, hogy több leszek általa.« Az Actors Studio növendékei ugyanis abban hisznek, hogy a színésznek minden másodpercet önmagából, a saját érzelmeiből kell felépítenie. Harvey ehhez a New York-i iskolához tartozik. Az Actors Studio egyik leghíresebb növendéke, és a Szembesítésben kapott szerepére is abszolút mértékben felkészült. Úgy jött a forgatásra, hogy fejből tudta az egész forgatókönyvet, minden jelenetet. Stellan Skarsgard egészen más iskolát végzett. Ő is felkészült, csak másképpen, hiszen Bergmantól kapta az alapokat. Játszott is nála, ő volt a színházi igazgatója, rendezője hosszú ideig. Harvey New Yorkban nőtt fel, brooklyni utcagyerek volt, lengyel–román gyökerekkel. Fel is tett jó pár kérdést, hogy ez miért van, az miért van, s ezzel jó pár új dolog került a forgatókönyvbe. Vagyis rengeteget segített.”

 

»Életem asszonyai«. Lehetne ez egy fejezet a képzeltbeli emlékirataiban?

Hát hogyne! Anyámmal kezdeném, aki erős asszony volt. Akárcsak apám, ő is a náci üldözés elől menekült Amerikába. Apám Lengyelországból, anyám Romániából. Mindketten ortodox zsidók voltak. Három gyerekük közül én vagyok a legfiatalabb. Apám kalapos volt, csodás fejfedőket készített, de sosem ment neki olyan jól az üzlet, hogy abból szépen élhettünk volna. Anyám egy gyorsétteremben volt felszolgáló, mindig holtfáradtan járt haza. Brooklynban dolgozott ő is, akárcsak apám. A lakásunk jó helyen volt, csak olyan kicsi, hogy mindenütt egymást kerülgettük benne. Az askenázi zsidók életét éltük, ami nekünk, gyerekeknek nem éppen a szabadságot jelentette. Főleg nem nekem, a forrófejű kamasznak. Tizenöt évesen a lógásaim miatt már annyi balhém volt a tanáraimmal és az igazgatóval, hogy ott kellett hagynom az iskolát.

* Következő asszony? Legyen az, mondjuk, Lilly Parker. Jól csengő név. Szerelem?

Ne firtassuk, ki mit érzett a másik iránt. A lényeg: Lilly egy nap elém tette a Kutyaszorítóban forgatókönyvét.

* Mr. Fehér és társai. Egy gyakorlott tolvajbanda meghiúsult gyémántrablása.

Quentin Tarantino első filmje.

* De akkor már Scorsese kedvenc színésze. Olyan filmek kötik hozzá, mint a Ki kopog az ajtómon?, az Aljas utcák, az Alice már nem lakik itt, a Taxisofőr, a Zuhanás a szerelembe és a Krisztus utolsó megkísértése, amelyben stílusosan fogalmazva isteni Júdás volt.

Az Apokalipszis most főszerepén is túl voltam már, amelyet Coppolától kaptam, amikor Lilly Parker remek szimattal ráérzett, hogy a Kutyaszorítóban nekem íródott. »Ezt el kell vállalnod – mondta ellenvetést nem ismerő hangon –, ebben van valami különleges.« Igaza volt. A film stílusa, hangvétele teljes mértékben őt igazolta. Csakhogy senki nem akart pénzt adni rá. De aztán feltűnt a színen egy újabb rendkívüli nő, Ronna Wallace, és mi ketten, Ronna és én lettünk a film producerei. Ingem, gatyám ráment a produkcióra, de hittem benne, és a végén nagyon jól jártunk mindketten. Többszörösen megtérültek a költségek.

* Ki lesz a negyedik nő?

Mivel időbeli sorrendben veszem őket, Jane Campion.

* A Zongoraleckék rendezője.

Egy tündéri boszorkány. A producere társaságában jött a megbeszélésre. Csak egy mondat, még mielőtt belevágnék a sztoriba: nagyon tetszett a szerep, egy leszerelt tengerész a maorik között Új-Zélandon, szenvedélyes szerelem egy néma asszonnyal. Szóval, ülünk hárman az asztalnál Santa Monicában, nyomom a szöveget, hogy meggyőzzem Jane-t: ez valóban nekem való szerep, tetszik a történet, a leplezett vágy valahogy egyébként is illik hozzám, abban jó vagyok, a forgatókönyv egyszerűen zseniális, már álmomban is azt olvasom. Egyszer csak mindketten felpattannak az asztaltól, hogy ők akkor mennek is, köszönik szépen. Természetesen azt hittem, az asztal alatt a lábukkal jelezték egymásnak, hogy itt az ideje, indulniuk kell, vagyis hogy nem olyan fazont képzeltek a szerepre, mint én vagyok. Gyorsan megegyeztek, hogy másvalakit akarnak a szerepre – mondtam búcsúzáskor, de esküdöztek, hogy nem, nem, ők semmit nem beszéltek meg. Mindegy, legyintettem, és lángoló fejjel elhúztam a helyszínről. Meg voltam győződve róla, hogy átvertek, ők már korábban kinéztek valaki mást a szerepre, csak engem is látni akartak. Fel se hívtak másnap. De még a harmadik, sőt a negyedik napon sem. Nagyon haragudtam rájuk. Az ötödik napon viszont közölték velem, hogy enyém a szerep. »Mi tartott ilyen sokáig a döntésben?« – kérdeztem. Mire Jane: »Harvey, bocsássa meg, nekem volt még néhány jelöltem a szerepre. Meg kell, hogy értse, mivel ez a film a szívügyem, nem mindegy, kinek a kezébe teszem a szerepet. S bevallom, volt egy másik jó arc is az esélyesek között, de amikor véletlenül Harveynek szólítottam, tudtam, hogy emögött van valami, vagyis valaki, vagyis maga! És abban a pillanatban eldöntöttem, hogy más nem játszhatja a szerepet.« Szép történet, nem?

* De igen! Folytatjuk a sort?

Az utolsó nevet mondom, életem asszonyának a nevét. Daphna Kastner. Montrealban született izraeli színésznő. 2001 augusztusában találkoztunk Los Angelesben, és szeptemberben már a feleségem volt. Jeruzsálemben házasodtunk össze.

* Jól értettem? Augusztusban találkoztak, szeptemberben házasodtak?

Igen, Hét hét után. Közben volt a torontói filmfesztivál, ahol Daphnának is, nekem is meg kellett hajolnom. Ő Amos Gitai Éden című filmjében játszott, én pedig Tim Nelson Szürke zónájában. Auschwitzi történet, nekem sok múlott rajta. Torontóból aztán Haifába repültem egy másik fesztiválra, ugyanezzel a filmmel. Daphna természetesen jött velem. Talán mi voltunk az egyetlen amerikai pár a gépen, mert nem sokkal a szeptember 11-ei terrortámadás után vagyunk.

* Forgatott akkoriban egy reklámfilmet is, ha jól emlékszem, a világ egyik leghíresebb konyakját kínálta benne.

Igen, igen az is 2001-ben volt. Jól is jött volna belőle egy kicsi az Izraelbe tartó gépen, mert be kell, hogy valljam, mi is izgultunk. De ahogy ott ültünk egymás mellett órákon át a magasban, Daphna egyszer csak azt kérdezi: »Emlékszel, hol láttuk egymást legelőször?« »Mikor legelőször?« – hebegtem. »A nyolcvanas évek elején, Rómában.« Mit mondjak? Időbe telt, míg rájöttem, hogy valóban… jó barátommal, Bobbal, Robert De Niróval vettem részt egy nyugat-európai körúton, rábeszélt, hogy menjek vele, nem volt kedve egyedül utazgatni, én meg éppen akkor ráértem. És Rómában, mint a többi nagyvárosban, fogadást tartottak a tiszteletére. Engem akkor még senki nem ismert Európában, ő már világsztár volt. De ami érdekessé teszi a történetet, húsz évvel később, 2001 nyarán Los Angelesben, szintén Bob partiján találkoztunk, Daphna és én. Semmi kedvem nem volt elmenni, de jött két barátom, és kirángattak otthonról, mondván: ha nem megyek velük, nem fogják beengedni őket. Délutáni grillparti, amelyen Daphna is megjelent. Mintha fentről irányítaná valaki az útjainkat. Én hiszek Istenben. Ezekre a dolgokra ő nagyon figyel. S ahogy mondtam, 2001 szeptemberében egybekeltünk, három és fél évvel később pedig megszületett a fiunk, Roman.


Anya, apa és Roman

 

* A névválasztás is tudatos lehetett.

Ismeri a leghíresebb lengyel rendezőt, aki nem teheti be a lábát Amerikába?

* Roman Polanski.

Az én apám is lengyel volt. S tudja, milyen dátummal született a fiam? Ugyanabban a hónapban és ugyanazon a napon, mint Robert De Niro. Augusztus 17-én.

* Van keresztapja?

Van. Robert De Niro.

* Roman tizenegy éves. 2004-ben, amikor az édesapja Karlovy Varyban átvette az életműdíjat, ő még édesanyja hasában repülte át az óceánt. Most pedig ott állt az édesapja mellett Paolo Sorrentino Ifjúság című filmje vetítése előtt. Nagyot nőtt a fiú.

Azért hoztam el magammal, hogy lássa, amit eddig nem láthatott, ezt a gyönyörű várost. Egyébként pedig az Ifjúság is gyönyörű. Imádom Sorrentino filmjeit. Az előbb csodálkozott, hogy milyen nagy már a fiam. Hát igen! Nem akarok kiselőadást tartani a múló időről, olvassa el az indiai bölcsek könyvét! De annyit azért mondhatok: minden este úgy alszom el, azzal a fájó gondolattal, hogy megint elmúlt egy nap az életemből. Az egyetlen vigaszom ebben már csak az, hogy mindennap tanulok valamit, és közelebb kerülök a titokhoz, az élet rejtelmeihez, meg tudok fejteni bizonyos dolgokat, amelyeket korábban nem láttam tisztán. Rajtam mindig az segített, hogy minden fontos helyzetben találkoztam a megfelelő emberrel. A munkában is, a szerelemben is, a házasságban is. Sorrentinótól mindenesetre megkérdezném, mi járt a fejében, amikor a forgatókönyvet írta. Én miután elolvastam, azt mondtam, hogy az élet akkor szép, ha minden pillanatát élvezni tudjuk. Nekem is van még pótolnivalóm, bár kegyes volt hozzám a sors, mert hetvenhat évesen egy isteni nő és egy kamaszodó fiú társaságában élhetek.

* Elengedné őt, ha apja példáját követve tizenhat évesen bejelentené, hogy beáll a tengerészgyalogosokhoz, majd harcolni megy Libanonba?

El. Az alatt a három év alatt, amelyet katonaként Libanonban töltöttem, annyit tanultam az életről, hogy pályám első tíz évében szinte csak abból merítettem. Barátságról, összetartozásról, egymás segítéséről, emberi magatartásformákról talán ott tanultam a legtöbbet. Bárhová akar is majd menni a fiam, nem fogom útját állni. A sorsát mindenki maga írja meg. Én ebben hiszek.