Nyűglődni is hagyjuk a gyerkőcöt

Mivel hátráltathatjuk gyermekünket önállósodási törekvéseiben? Sokszor épp azzal, hogy segíteni próbálunk neki. Egyszerű és hasznos tanácsok jönnek, Pócs Zsuzsától, a dunaszerdahelyi Szivárvány Fejlesztő Központ alapozó terápiával foglalkozó szakemberétől.

Fotolia

 

Ha nem hagyjuk, hogy önmaga lehessen, igénye szerint mozoghasson. Fontos például, hogy engedjük a babát nyűglődni. Ha már felemeli a fejecskéjét, egy picit felnyomja magát, legyen ideje bizonyos eszközökhöz vagy a szülőjéhez eljutnia. Ne kapjuk fel rögtön, amint egy kicsit nyöszörög, mert ezzel arra tanítjuk, hogy csak sírnia kell, és mindjárt megkap mindent. Ha már többször próbálkozott, annyit segíthetünk, hogy közelebb tesszük hozzá a kívánt tárgyat, de sikerélménye akkor lesz, ha nem oldjuk meg helyette a dolgokat. Sokszor kapok olyan kérdéseket, hogy jó-e, ha a kisded ringatva van, vagy hogy hagyjuk-e sírni a kiságyban. Véleményem szerint nem viccből jajgat: azért akarja, hogy fölvegyék, mert akkor érzi magát biztonságban. Ideális az volna, ha a gyermekvállalást tervező szülőket képzés keretében mindenről felvilágosítanák. Így tudatosabban végeznék a nevelést, tudnák, mikor mit követelnek meg a gyermek élettani sajátosságai. A kétévest ne húzzuk le az útpadkáról, a nagyobbat a mászókáról. Persze legyünk mellette, óva figyeljük, kapjuk el, ha lepottyan, de hagyjuk felmászni.

Meg kell tanulnunk, hogy a gyerek is ember. Meggyőződésem, hogy csupán abban különbözik a felnőttől, hogy kevesebb a tapasztalata. Ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy érez, lát, értékel dolgokat ‒ a maga tudása szintjén. Lehetőséget kell adnunk neki arra, hogy megfelelő módon tudjon fejlődni, és hogy a saját életét élhesse. Nagyon sokszor ott rontjuk el, hogy elvégezzük helyette, ami az ő dolga. Azt a tanácsot szoktam adni ‒ amit annak idején magam is praktizáltam ‒, hogy inkább a szülő keljen fel egy órával hamarabb, tegye nyugodtan rendbe magát, és miután felébreszti a gyereket, hagyjon neki is időt a kókadozásra meg arra, hogy amikorra kell ‒ mondjuk, óvodába induláshoz ‒, el tudjon maga készülni olyan dolgokban, amelyekre képes. Szerintem nem vele kell megbeszélni, hogy mit vegyen fel, vagy hogy mit készítsünk neki reggelire. Ne csináljunk belőle korán felnőttet: a gyerek, az maradjon gyerek. Abban viszont, hogy milyen játékkal, mit vagy hol szeretne játszani, igenis ő döntsön.

Az a gyermek, akinek családon belül nem szabtak határozott határokat, mindent elkövet, hogy felhívja magára a figyelmet. Míg mi, felnőttek teljesen tisztában vagyunk vele, mit lehet, és mit nem, neki meg kell tanulnia. Roppant fontos a szülő következetessége. Onnantól, hogy valamit egyszer nem tartunk meg, már nincs szabály. Ha viszont ragaszkodunk bizonyos határokhoz, a legnagyobb biztonságban fogja érezni magát. Persze időközönként próbálkozik majd, és ahogy nő, picit tágíthatunk is a korlátokon. De csak így képes később öntudatos felnőtté válni.

 

Csiba Annabella