Cs. Liszka Györgyi: Most segíts meg, Mária

Az én gyerekkoromban nem voltak Mária-napok, akkor csak a felszabadulást és a munkát ünnepeltük államilag, persze kötelezően és demonstratíve. 

Azt nem tudom, jó-e, hogy most ennyi munkaszüneti napunk lett, amennyi lett egy évre, de az biztosan jó, hogy senki nem írja elő, nem ellenőrzi és nem büntet, bármivel töltöttük is el. Nem kötelező május 1-jén zászlót lengetni, nem kötelező szeptember 15-én misére menni, mindenki belátása szerint tisztelheti meg az ünnepnek az ő napját.

Az én gyerekkoromban nemigen emlegették Máriát. Az aszüzmáriádot, az igen, az elhangzott elég sokszor (no nem velem kapcsolatban és nem otthon), de arról azt mondta az anyukám, hogy nagyon csúnya, én sose mondjam. Gondoltam, hogy valami hasonló, mint a ziskoládot meg a zistállaját, csak valami felnőtteknek érthető kivitelben. Már jócskán iskolás voltam, amikor meghallottam benne a szüzet s a Máriát. Most segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya, imádkoztam minden este hangosan, aztán hovatovább egyre többször napközben is magamban (történelem- és tornaórák előtt, alatt). Azt én tudtam, hogy Szűz Mária az Istennek szent anyja, vagyis a Jézuska anyukája, de hogy úgy Szűz Mária ő, ahogyan az enyém Liszka. Föl nem foghattam, miért nem szabad beszélni róla az iskolában, senkinek, a barátnőimnek sem, hogy a kiságyam felett egy Mária-ikon lóg, és hogy én is milyen sok szép imádságot tudok, hiába hogy nem járhatok hittanra. És azt meg aztán végképp nem értettem, mivel veszélyeztethetné az anyukám tanítóságát meg a későbbi továbbtanulásomat az én hittanra járásom, hogy ez a kettő hogy függhet össze, de hittem a szüleimnek, és megtartottam mindent, amire kértek. Talán ha kínvallatnak, sem mondom el senkinek, hogy meg vagyok keresztelve, sőt már elsőáldozó is voltam. Kicsit csalódottan, mert nem a többiekkel együtt, nem kismenyasszonyi ruhában, de miután elmondták, hogy hiszen Jézussal is Mária menekülve, bujdosva, senki által befogadva, pompa nélkül, istállóban, szalmán, akkor aztán még büszke is lettem rá, hogy egy kicsit mégis szolidáris vagyok velük.

És most azért jutott megint mindez eszembe (sejtem, írtam én már erről is nem egyszer), mert látom a képeket, amelyeken sok Máriák csecsemőkkel, gyerekekkel szöges kerítések alatt bujkodva, senki által befogadva, istállóban, peronokon vesztegelve a puszta életben maradásukért menekülnek. Gyerekkorom imájára gondolok, hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg. Most segítsd meg, Mária, őket. És arra, hogy teremtő Isten, miből jöhetnek, ha mindenüket felszámolva a menekülésnek ez az útja is elviselhetőbb számukra. Keservét a búnak, bajnak, eloszlatni van hatalmad, kérlek, soha ne is tudjam meg, mi vezet ide. Kérlek, soha ne tudják meg balga földijeim se, kik a kényelmüket féltő riadalmukat most gyűlölettel palástolják, sose kelljen utoljára végignézni otthonunk kedves tárgyain, sose kelljen utoljára végigjárni szülőfalunkat, városunkat, hogy eszünkbe véssük, amit már majd csak az emlékezetünk őrizhet meg.

Az én gyerekkoromban nem voltak Mária-napok, nem volt az egyháznak hatalma, módja semmire. Ellenben voltak Máriák (mellettem mindjárt kettő) és nem az egyházi méltóságokban hívő keresztények. Persze, ma is vannak, Máriák is, meg valódi (az is lehet, hogy kereszteletlen) keresztények is, csak ennyi szerencsétlenre ma is kevesen.

Ó, irgalmas Szűzanya!