A Bugyács – egy öntörvényű alkotó

Látogatásomkor párkányi műtermében találom. Amíg felesége megfőzi az ebédet, karján unokával próbálja befejezni a két napja készülő művet. – Most kell, hogy elkészüljön, feszít a láz, mintha beteg volnék, ilyenkor minden idegszálammal az alkotásra koncentrálok. Á… – legyint –, nem tudom, alkotás-e ez. Az olyan fennkölt, én meg majd belehalok minden egyes képbe...

Vacsora az álarcosbálban

Elvarázsoltan nézem a képekkel telezsúfolt termet. Míg mellettünk dübörög az élet, a festmények magányt, egy félelmekkel, abszurd humorral teli szürreális világot tükröznek. Komor színek, hegyes orrú holdak, királyok, álarcok, meghasonlott emberek, tüskés nap, szélben düledező tornyok, a farkast a hátán cipelő Piroska.

Öntörvényű alkotó a Bugyács. Jómagam több évtizeddel ezelőtt a szőgyéni alkotótáborban találkoztam vele először, melynek visszatérő látogatója. Polgárpukkasztás? Görbe tükör? Filozófiai mélyrelátás? Mik ezek a nagyon sajátos képek? – csodálkoztunk rá akkortájt alkotásaira.

Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem, miről szól az állványon váró kép, pedig tudom a művészek bevett feleletét, hogy a képet nem magyarázni, hanem érezni kell. – Egyszer kérdezték Robert Browningtól, miről szól a verse. »Amikor írtam, ketten tudtuk, én és az Isten. Most, hogy magyarázzák, már csak az Isten« – felelte a költő. Hát így van ez – néz rám mosolyogva Sanyi.


Cirkuszigazgató

 

Nagy hatással van rám a kép, és meglelem a magam értelmezését. A nagyon sötét király kezében a kristálygömb, amelyre áhítattal néz fel a nép. Érzem, nem használja majd jó célra a gömb által kezébe kaparintott titkos tudást.

– Szeretem a természetet és az embereket. Belőlük merítem az inspirációt, de tájaim inkább belső tájak, a groteszk alakok lelkem kivetítődései. A Vacsora az álarcosbálban például a negyvenedik érettségi találkozó hatására készült, ahol többen betegségeikről és problémáikról beszéltek, s a diákkor emlékeinek felidézése háttérbe szorult. A magam meseszerű álomvilágát próbálom vászonra vinni. A dolgok, jelenségek színét és visszáját. A maradandót és mégis változót. Arcokat, amelyek egyszerre néznek több irányba, a félig arc, félig álarc is a legtöbb ember sajátja. Sokszor megjelenik képeimen a fekete-fehér kombináció, csakúgy, mint a fekete és piros. Mondták is már több képre, hogy amolyan pokol tornáca hangulatot sugallnak. Visszatérő témám a király mint a hatalom birtokosa, a nép vezetője is, aki hol visszaél a hatalommal, hol kitaszított, meg nem értett. Igaz, képeim komorak, de nem pesszimisták, mert akkor nem vennék ecsetet a kezembe – mondja.


A szerző felvétele

 

– Itt élem az életem, ebben a túlzsúfolt műteremben – mutat körbe. – Szeretek itt lenni, és mindennap festek, rajzolok valamit egy belső késztetésnek engedelmeskedve. A legtöbb alkotás könnyen születik, de nehezen nyeri el végső formáját; kivétel az a kegyelmi állapot, amikor szinte önmagát alkotja a mű, és még azt is megmondja, milyen technikával készüljön. Van, hogy hónapokig megszállottként dolgozok, majd jön az üresség... Ám még ilyenkor is sok-sok vázlatot készítek. Nekem az alkotás nem a hírnévért fontos, bár azért reménykedem, hogy a többség nem röntgenasszisztensként fog rám emlékezni – teszi hozzá mosolyogva. – Nekem az alkotás olyan belső késztetés, amelynek nem tudok és nem is akarok ellenállni. Jelenleg a nagyméretű képek izgatnak, vettem már rolókat, és megpróbálom, milyenek lennének ezek egy benti vagy kinti térbe helyezve.

Bokor Klára