Önműködő vekker, látható hangok

"Nem tudom, hová tegyem azokat a különös eseteket, amelyek az utóbbi években fordultak elő velem. Valami más világ különös üzenetei ezek."

Ján Krošlák felvétele

Földöntúli szeretet

Édesapám már 4 éve, hogy elköltözött a mennyei boldogságba. Bár beteges volt, halála mindnyájunkat megrendített, mert hirtelen és váratlanul jött. Nehezen fogadtuk el a megváltoztathatatlant, mindenben, mindenhol őt kerestük. Sokáig a lépteit, a köhögését is hallottuk. A legnehezebben édesanyánk viselte a hiányát, bár mi, a 4 gyermeke mindenben próbáltunk neki segíteni. Esténként gyakran meglátogattuk, a hétvégét mindig ott töltötték az unokák. Egy sötét téli estén, amikor a szokásos látogatásomat tettem nála, a konyhában nem a megszokott kép fogadott. Anyukám nem olvasott, a rádiót sem hallgatta. Az asztalon 5-6 ébresztőóra hevert, azokat rakosgatta ide-oda. Ezek a vekkerek már régen kimentek a divatból. Nem is tudtam elképzelni, hogy az anyukám mit akar velük. Már nem működtek, de nem akarta őket kidobni, mert mindegyiket mástól kapta, kedves emlékek fűződnek hozzájuk. Kértem, szabaduljon meg tőlük, nem érdemes tovább rakosgatni őket. Távozásomkor az órák mutatói összevissza álltak. Anyukám éjjelre feltette valamennyit a szobájában található szekrény tetejére, mondván, ott jó helyen lesznek. Hajnalban arra ébredt, hogy ketyegnek az órák. Valamennyi. Furcsa, megmagyarázhatatlan erő hatására elindultak, ráadásul az összes a pontos időt mutatta. Hamar reggel lett, anyukám izgatottan mesélte a történteket. Mindössze annyit fűzött hozzá, hogy „biztosan apátok volt itthon, ő javította meg az órákat”. Elképedtem, de láttam rajta, hogy amit mondott, azt úgy is gondolja. Mivel én sem tudtam észszerű magyarázatot adni, elfogadtam. Az órák ott voltak és mentek, mutatták a pontos időt. Édesapám nem volt órásmester, csak egy egyszerű falusi parasztember. Talán bizony így akart édesanyámnak meg nekünk is segíteni. Vajon mit lehet ilyen esetben az egészhez hozzáfűzni?

Jelige: FSz

 

Üzenet az élőknek

Nem tudom, hová tegyem azokat a különös eseteket, amelyek az utóbbi években fordultak elő velem. Valami más világ különös üzenetei ezek, amelyek, sajnos, mind gyászosak voltak. Például mielőtt a húgom meghalt, egy hatalmas váza tele virággal kifordult a padlóra anélkül, hogy valaki megérintette volna. Ott már sejtettem, hogy baj van, mert a húgom nagyon beteg volt. De máskor is többször előfordult velem hasonló.

Például a ruhásszekrényemben rendezkedtem, pakoltam, és a kezembe akadt pár fekete holmi. Felpróbáltam őket, holott eleve sejtettem, hogy nem lesz jó vége, mert valaki búcsúzkodik tőlem. És bizony rövid időn belül elő kellett venni a gyászruhákat, mert egy közeli hozzátartozóm eltávozott az élők sorából.

Aztán egyszer valahova nagyon siettem, előtte egy fehér zsebkendőt kaptam ki a dobozból. Meg se nézve zsebre tettem. Utazáskor elővettem, hogy megtöröljem a halántékomat, s ekkor vettem észre, hogy a finom fehér zsebkendőcske fekete sávval van szegélyezve.

Ijedtségemben majd kővé váltam. Másnap telefonon értesítettek, hogy egy fiatalabb kedves klubtársam elhalálozott.

Nem tudom, hogy hogyan és ki küldi hozzám ilyen különös és furcsa módon az üzeneteket, de annyi bizonyos, hogy mindegyiknek súlya és jelentősége van. A szekrényben már letakartam a gyászruhákat, de tudat alatt mindig itt motoszkál valami a fejemben, hogy annak a bizonyos túlvilági lénynek biztos vannak más módszerei is, hogy hogyan juttassa el hozzám üzeneteit, amelyek mindig fájdalmat, gyászt és könnyeket csalnak ki belőlem.

Tóth Éva, Kassa

 

Látom a hangokat

Biztosan különösnek hangzik ez a kijelentés, de így van. Idős vagyok már, nem hallok túl jól.

Mikor a hallásom romlani kezdett, észrevettem, hogy amikor szól a csengő, halványkék fények jönnek irányából. Először azt hittem, csak hallucinálok, nem is mondtam senkinek. Aztán több hasonló eset volt, minden zajhoz, hanghoz más színek társulnak. Természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy beszélgetés közben a társam szájában is színeket látok. Csak az erősebb, élesebb hangoknál történik. És nem folyamatosan.

Először, 10 évvel ezelőtt, évente csak egy-két alkalommal volt, most már havonta egyszer is megtörténik. Azt hiszem, nemsokára annyira kifejlődik ez a képességem, hogy már minden zörrenéskor színes kavalkádot fogok látni. Azt is észrevettem, hogy ahogy romlik a látásom, annál erőssebben jelennek meg a színek. Azt hiszem, a természet vagy valami felsőbb, felfoghatatlan hatalom így ajándékoz meg. Ha már az egyik érzékszervemet elveszi, a másikat megerősíti. Méghozzá ilyen csodálatos módon. Azt hiszem, erre mondják, hogy az egyik szemem nevet, a másik meg sír. Csak azt sajnálom, nem tudom jobban elmagyarázni, milyen ez a jelenség, mert annyira hihetetlen és fantasztikus, hogy nem is lehet szavakba önteni. Az is felmerült bennem, vajon mennyi mindenről nem tudunk még csak azért, mert nem tapasztaljuk. Ha ez az eset mással történik, bizony, én se hittem volna el. És lehet, ezt olvasva, mások is kételkednek. Pedig nem szabadna ilyen bezárt világban élni, nyitottnak kell lenni, és hinni mások szavának. Köszönöm, hogy elolvasták írásomat.

J. Gyula