Szerelem a salsa ritmusában

Egy szlovákiai lány és egy kubai fiatalember találkozása és szerelme annyira valószínűtlen, és olyan sok véletlenen múlik, hogy ha megtörténik, abban csak a sors keze lehet. Ahhoz, hogy aztán működjön is a dolog, már az azonos értékítéleten és vérmérsékleten kívül nagyon sok tolerancia is szükségeltetik. Az a fajta nyitottság, amely a másságot érdeklődéssel fogadja, és úgy alkalmazkodik, hogy azt nem önfeladásként, hanem önmaga gazdagodásának tekinti. Kati és Lazaro kapcsolata ezért működik már nyolcadik éve.

Somogyi Tibor felvétele

Egy tánciskolában kezdődött

A két fiatal Pozsonyban, stílszerűen egy kubai tánciskolában ismerkedett meg. Kati az egyetemi évei alatt Amerikában töltött négy hónapot, ott kapott kedvet a latin-amerikai táncokhoz. Lazaro akkor jött Szlovákiába, és kubai barátja itteni klubjába szerződött zenésznek. Eleinte csak nézegette az ügyetlenül csetlő-botló zöld szemű lányt, akit borzasztóan idegesített a kubai fiatalember fürkésző tekintete. „A harmadik órám volt, amikor megjelent. Nem tudtam egyszerre mozgatni a lábamat és a vállamat, nagyon esetlennek éreztem magam. De Lazaro később azt mondta, én voltam a legügyesebb” – mondja nevetve Kati. A két fiatal hetente találkozott a klubban. Lassan szóba is elegyedtek, de hiába beszéltek mindketten angolul, kiejtésük annyira más volt, hogy nem értették egymást. „Arra gondoltam, meg kell tanulnom spanyolul, ha ezzel a fiúval akarok barátkozni. Az angol és a német után elég könnyen ment, két hónap múltán folyékonyan beszélgettünk, de nekem sokáig eszembe sem jutott, hogy ebből több is lehet, mint barátság. Órák hosszat sétáltunk a városban, emlékszem Lazaro folyton fázott, hiszen Kubában még havat sem látott. Lassan egyre közelebb kerültünk egymáshoz.” Lazaro szerint túlságosan is lassú volt ez a közeledés, a környezetük sokáig úgy tekintett rájuk, mint barátokra. „Éreztem, hogy Kati attól tart, úgyis elmegyek, amint lejár a szerződésem – kapcsolódik be a beszélgetésbe a rokonszenves, csupa mosoly fiatalember. – Pedig nem készülök vissza Kubába: abban az országban nem lehet élni. Régen szerettem volna eljönni onnan, az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy súlyos beteg anyámnak még gyógyszert sem tudtam szerezni. Hét hónapig vártam az engedélyre, hogy kijöhessek Szlovákiába, édesanyám az elutazásom után halt meg. Hamvait máig őrzik a testvéreim, arra várnak, hogy hazautazzam, ugyanis nyolc éve nem jártam otthon. Nem temetik el nélkülem, mert én vagyok a legkisebb fia, sokáig azt sem tudta, hogy állapotos velem. Szinte csodával határos módon születtem, Kuba védőszentjének, Szent Lázárnak a napján.”


Linda Bohušová felvétele

Esküvő gospellel és szoptatással

A két fiatal kapcsolata két év után ért el abba a szakaszba, hogy a környezetük előtt is nyilvánvalóvá vált: összetartoznak. Volt, aki elfogadta, más nem, de ezen egyikük sem törte a fejét, tudták, hogy csak az lehet a barátjuk, aki elsősorban az embert, nem pedig a színes bőrű kubait látja Lazaróban. „Édesanyám rögtön elfogadta a páromat, édesapám nehezebben, de anyu gyorsan megmagyarázta neki, hogy ha választás elé állít, akkor el fog engem veszíteni. Testneveléstanárként komoly erőpróbának tette ki Lazarót az első látogatás alkalmával: fekvőtámaszokat kellett végeznie, súlyokat emelnie, de úgy látszik, megfelelt az elvárásainak, mert azóta a legjobb barátok. Ha maradt is benne némi előítélet, mind elmúlt, amikor megszületett a kislányunk, Sara. Mellette jöttem rá, hogy a rasszizmus és nacionalizmus ellen a legjobb orvosság az, ha az ember rákényszerül megismerni más fajú és nemzetiségű embertársait, mert előbb-utóbb kénytelen elismerni, hogy ugyanolyanok, sőt talán sok mindenben különbek is, mint ő.”

A huncut mosolyú, göndör hajú, gyönyörűségesen szép Sarah 2011 februárjában született, még mielőtt szülei összeházasodtak volna. Lazaro fellépései és a temérdek egyéb gond mellett nem jutott idő a lakodalom szervezésére, ugyanis mindketten meg akarták adni a módját. Végül idén márciusban tartották az esküvőt huszita szertartás szerint, salsával, gospelénekkarral, fergeteges jókedvvel. „Lazarónak akartam meglepetést szerezni azzal, hogy titokban szerződtettem a máriatölgyesi (Nová Dubnica) gospelénekkart, amellyel fel szokott lépni. Gyönyörű volt a szertartás. Igaz, hogy később megjelent a sajtóban, hogy az esküvőn megszoptattam a lányomat, de nekem ez természetesnek tűnt, nem látok benne megbotránkoztatót.”

 

Napfényes Havanna, borongós Pozsony

A kis Sarával otthon szlovákul és spanyolul beszélnek, de szülei azt szeretnék, ha később magyarul és angolul is megtanulna. Az, hogy az elkövetkező években Szlovákiában maradnak-e, vagy valahol máshol telepednek le, elsősorban Lazaro munkalehetőségeitől függ. „Otthon konzervatóriumot végeztem, nyolc hangszeren játszom, és énekelek; egyebek között swinget, kubai és mexikói zenét, valamint örökzöldeket” – mondja Lazaro, majd mosolyogva fűzi hozzá, hogy most már a szlovák gyermekdalokban is nagyon jó. Itt a legnehezebben a hideget és a melankóliát szokta meg. Kubában a szegénység ellenére vidámak az emberek, mindig szól a zene, nálunk pedig folyton csend van, és az emberek annak ellenére is gyakran rosszkedvűek, hogy semmiben sem szenvednek hiányt. „Lazaro hónapokig úgy ébredt reggel, hogy az volt az első kérdése, mikor fog kisütni a nap. Amikor azt mondtam neki, hogy ma talán egyáltalán nem, nagyon elkedvetlenedett, de lassan megszokta. Számomra ő nap, mindig megmelegíti a lelkem, mert mindent optimistán lát” – mondja Kati. A férfi szerint azért nem olyan rossz a helyzet, Szlovákiában még mindig temperamentumosabbak az emberek, mint más európai országokban, bár – teszi hozzá – Katinál talán az anyai ágon örökölt magyar vér is közrejátszhat. „A bulikban nehezebben, lassabban szánják rá magukat a táncra, de ha valaki elkezdi, a többiek csatlakoznak hozzá, és igazán tudnak mulatni. Jó emberek élnek itt, csak nehezebben nyílnak meg, mint a kubaiak. De azt hiszem, ez csak azért van, mert itt nincs annyi napfény” – mondja a férfi, aki nagyon szeretné már a feleségét és a kislányát bemutatni a havannai családnak.

 

Megismerni és megszeretni

A hazalátogatásnak ma már nincs politikai akadálya, inkább az anyagiakon múlik. A nélkülöző rokonokhoz nem lehet üres kézzel beállítani, itthon is ki kell fizetni a rezsit, lakbért, ráadásul az utazás többhetes jövedelemkiesést okozna. „Két éve készülünk, remélem idén végre sikerül kiutaznunk. Addig telefonon, e-mailben tartjuk a kapcsolatot, internetes szolgáltatókon keresztül küldünk csomagot a családomnak, mert az ottani boltokban szinte semmit sem lehet kapni. Tavaly szilveszterkor a turisták számára fenntartott készletekből rendeltünk 25 kg húst, olajt és rizst. A hűtőautó megállt a házuk előtt, és a szomszédok álmélkodása közepette pakolták ki az ajándékot. Szörnyű, hogy Castróék ide juttatták az országot, valóságos ünnepnek számít, ha az ember jóllakhat. 15-20 dollár a havi átlagkereset, és egy kiló rizs egy dollárba kerül. Aki nem turisztikai övezetben lakik, és nem tud üzérkedni, annak csak az emigráció vagy a már emigrált rokonok segítsége marad. Szerintem ez nem lesz sokáig fenntartható, az emberek már nem félnek, nincs mit veszíteniük” – mondja Lazaro, aki még maga is vigyázzban hallgatta végig Fidel nyolcórás beszédeit. Ha a szlovákiai feleségét hazaviszi, Katinak az előírások szerint szállodában kell laknia, nehogy a rokonoknak elmesélje, milyen a demokrácia. Ezért az a terv, hogy majd úgy tesz, mintha nem tudna spanyolul; bár a heves vérmérsékletű fiatalasszony egyáltalán nem biztos benne, hogy nem árulja el magát. Attól, hogy a kubai család nem fogadná el, nem tart, hiszen mindenki láthatja, hogy Lazaróval szeretik egymást, és kapcsolatuk életképes. „Amikor elgondolkoztam azon, miben különbözünk, rájöttem, hogy tulajdonképpen nagyon kevés dologban – mondja őszintén Kati. – A természetünk sokban hasonló, kommunizmus itt is volt, katolikus vallás ott is van, a zenét szeretem, a bőrszínt pedig nem találtam elegendő oknak arra, hogy fenntartásaim legyenek. Mások előítéletei pedig nem érdekelnek, mert aki veszi a fáradságot, hogy megismerje Lazarót, az úgyis megszereti a belőle áradó derűért.” Ebben egyet kell értenünk vele.